LabLynx Wiki

A médiapszichológia a pszichológiának az az ága, amelynek középpontjában az emberi viselkedés, a média és a technológia kölcsönhatásainak megértése áll. A médiapszichológia nem korlátozódik pusztán a tömegkommunikációra vagy a médiatartalomra; magában foglalja a közvetített kommunikáció és a médiával kapcsolatos viselkedés minden formáját, mint például a használatot, a designt, a média hatását és a megosztási viselkedést. Ez az ágazat viszonylag új tudományos terület a technológia fejlődése miatt. A kritikus elemzés és a vizsgálódás különböző módszereit alkalmazza a felhasználói megítélés munkamódjának a médiában történő kidolgozására. Ezeket a módszereket használják a társadalom egészének vizsgálatakor, valamint egyéni szinten egyaránt. A médiapszichológusok olyan tevékenységi körébe tartozik többek között a tanácsadás, a tervezés és médiaprodukciók létrehozása olyan különböző médiákban, mint a televízió, a videójátékok, a filmek és a hírműsorok. Fontos megértenünk, hogy a médiapszichológusok nem egyenlőek azokkal a személyekkel, akik a médiában szerepelnek (pl. tanácsadó pszichológusok, pszichoterapeuták, orvosok stb.), hanem azok az emberek, akik a kutatásokat, és az ezzel kapcsolatos munkát végzik, vagy egyéb más hozzájárulást érnek el a területen.

Számos tudományterülettel van átfedésben, ilyenek például a médiatanulmányok, a kommunikációs tudományok, az antropológia, az oktatás és a szociológia, nem beszélve természetesen a pszichológiáról. A médiapszichológiához kapcsolódó kutatások nagy része más tudományos és alkalmazott területeken jött létre. Az 1920-as években a marketing-, reklám- és PR-szakemberek a fogyasztói magatartás és a kereskedelmi célú alkalmazások motivációját kutatták.^[1] A tömegtájékoztatási eszközök használata a második világháború idején a tömegkommunikációs üzenetek iránti akadémiai érdeklődést gerjesztett, és új területet hozott létre, a kommunikációs tudományt (Lazarsfeld & Merton, 2000). A médiapszichológia területén az 1950-es években kiemelkedő szerepet töltött be, amikor a televízió népszerű lett az amerikai háztartásokban. A pszichológusok természetesen nem hagyták figyelmen kívül a jelenséget, és reagáltak a széleskörű társadalmi aggodalmakra a gyermekek televíziózási szokásaikkal kapcsolatban. Például a kutatók megpróbálták tanulmányozni a televíziózás hatását a gyermekek olvasási készségeire. Később elkezdték tanulmányozni az erőszakos tévéműsorok hatását a gyermekek viselkedésére, például a televízióban látott erőszakos viselkedés esetleges másolásáról.Ezek az események 1987-ben az Amerikai Pszichológiai Társaság egy új részlegének létrehozását eredményezték. A 46. osztály, az úgynevezett „Media Psychology Division” (jelenleg az APA Média Pszichológiai és Technológiai Társasága), ami az Amerikai Pszichológiai Társaság egyik leggyorsabban növekvő területe. A mai médiapszichológusok a médiának az utóbbi években felmerült régi és új formáit tanulmányozzák, ilyen például a mobiltelefon-technológia, az internet és a televízió új műfajai. A médiapszichológusok is részt vesznek az emberek befolyásolásában, és profitálhatnak olyan technológiák kialakításában, mint a kiterjesztett valóság (AR) és a virtuális valóság (VR), valamint a mobil technológiák, például a VR-nek a traumás áldozatok támogatása.^[2]

A médiapszichológia legfontosabb munkatársai közé tartozik Marshall McLuhan, Dolf Zillmann, Katz, Blumler és Gurevitch, Bernard Luskin és David Giles. Marshall McLuhan, kanadai kommunikációs filozófus, aki az 1930-as évektől az 1970-es évekig aktív volt médiaanalízis és technológia területén. 1963-ban a Torontói Egyetem elnöke kinevezte, hogy új Kulturális és Technológiai Központot hozzon létre, a technológia és a média pszichológiai és társadalmi következményeinek tanulmányozására. McLuhan híres médiapszichológiai nyilatkozata a következő volt: "A médium maga az üzenet". McLuhan híres kijelentése arra utal, hogy a média természeténél fogva veszélyes. McLuhan "technológiai determinizmus" elmélete nagy befolyással volt a média mai szemléletére.

Dolf Zillmann fejlesztette ki az érzelem kétfaktoros modelljét. Az érzelem kétfaktoros modellje azt állítja, hogy az érzelmek pszichológiai, valamint kognitív elemekből állnak.^[3] Zillmann "ingerlés transzfer" elmélete az erőszakos média hatásain alapszik. Az elmélet szerint, a nézők arousal szintje megemelkedik, amikor agresszív jeleneteket látnak, aminek következtében ők is agresszívvá válnak a megemelkedett arousal szintnek köszönhetően.

1974-ben Katz, Blumler és Gurevitch a médiapszichológiát használat és szükségkielégítés elméletével magyarázza. A használat és szükségletkielégítés (uses and gratifications) gyűjtőnévvel emlegetett irányzat abból a vitathatatlan tényből indul ki, hogy az embereknek sokféle társadalmi, kulturális, társas és pszichológiai szükséglete van, s ezek irányítják, motiválják a viselkedésüket, így természetesen a médiahasználatukat is. „A használat és szükségletkielégítés kutatása azon szükségletek és szándékok eredetét és struktúráját igyekszik feltárni, melyek a médiát, valamint a média gyakorlatait és műfajait implikálják.^[4]

Ez a szócikk részben vagy egészben a Media psychology című angol Wikipédia-szócikk ezen változatának fordításán alapul. Az eredeti cikk szerkesztőit annak laptörténete sorolja fel. Ez a jelzés csupán a megfogalmazás eredetét és a szerzői jogokat jelzi, nem szolgál a cikkben szereplő információk forrásmegjelöléseként.