LabLynx Wiki

Heinrich von Kleist
Heinrich von Kleist
Élete
Született	1777. október 18. Frankfurt an der Oder
Elhunyt	1811. november 21. (34 évesen) Berlin közelében
Sírhely	Wannsee
Nemzetiség	német
Szülei	apja: Joachim Friedrich von Kleist
Pályafutása
Jellemző műfaj(ok)	dráma, elbeszélés
Alkotói évei	klasszicizmus, romantika
Fontosabb művei	Penthesilea (Pentheszileia) Kohlhaas Mihály Homburg hercege
Heinrich von Kleist aláírása
A Wikimédia Commons tartalmaz Heinrich von Kleist témájú médiaállományokat.

A „Kleist” című lap ide irányít át. Hasonló címmel lásd még: Kleist (egyértelműsítő lap).

Bernd Heinrich Wilhelm von Kleist (Frankfurt an der Oder, 1777. október 18. – Berlin közelében, 1811. november 21.) német drámaíró, lírikus és publicista.

Írói munkássága a weimari klasszicizmus és a romantika korszakába tehető. Munkásságának kezdetén Schiller korai tragédiái és a korban divatos „történelmi lovagdrámák” hatottak rá. Legismertebb művei a Heilbronni Katica című „történelmi lovagjáték”, Az eltört korsó és az Amphitryon című vígjátékok, a Penthesilea című tragédia, illetve a Kohlhaas Mihály és O. márkiné című elbeszélések.

Szerb Antal véleménye szerint „Ez a beteg lélek beteg remekműveket írt, borzalmasan nagyszerű alkotásokat”.^[1] Hegedüs Géza pedig így értékeli: „már régóta kétségtelen, hogy a 19. század első évtizedének Goethe és Schiller mellett Kleist a harmadik legnagyobb drámaírója.”^[2]

Ősi pomerániai nemesi családból származott, amely Poroszországban magas rangra emelkedett, tagjai között számos tábornokkal és földbirtokossal, de tanult emberekkel és diplomatákkal is. Kleist apja, Joachim Friedrich von Kleist (1728 – 1788) törzskari kapitánykényt szolgált 24-es gyalogsági ezrednél, amely Odera-Frankfurtban állomásozott. Első házasságából, Caroline Luise von Wulffennel († 1774), két lánya született, Wilhelmine és Ulrike Philippine (1774–1849). Második házasságából, Juliane Ulrike von Pannwitz-cel (1746–1793), születtek Friederike, Auguste Katharina, Heinrich, Leopold Friedrich és Juliane.

Apja halála után 1788-tól Kleist Berlinben nevelkedett Samuel Heinrich Catel református lelkész intézetében. Valószínűleg Catel ébresztette fel Kleist érdeklődését a klasszikus írók művei illetve a felvilágosodás filozófusai iránt.

1792-ben az ifjú Kleist a családi hagyományokhoz híven belépett a porosz hadseregbe. Ernst von Rüchel parancsnoksága alatt részt vett a Franciaország ellen folytatott rajnai hadjáratban, illetve a mainzi köztársaság elleni ostromban. Növekvő kétségei ellenére Kleist megmaradt a katonaság kötelékében és 1795-ben zászlóssá, majd 1797-ben hadnaggyá léptették elő. Közben azonban barátjával, Rühle von Liliensternnel magánúton matematikai és filozófiai tanulmányokat folytatott Potsdamban és felvételt nyert az egyetemre.

1799 márciusában kinyilvánította azt a szándékát, hogy feladja az elviselhetetlennek tartott katonai szolgálatot, és életét a várható családi ellenállás dacára nem a gazdagság, dicsőség, méltóság elérésének, hanem szelleme kiművelésének és a tudományok tanulmányozásának szenteli.

Miután kérelmezte az elbocsátását a katonai szolgálatból és Ernst von Rüchel ellenkezése ellenére meg is kapta, Kleist 1799 áprilisától Odera-Frankfurtban matematikát, fizikát, kultúrtörténetet, latint és rokonai megnyugtatására kamarai tudományokat tanult. Különösen érdekelte a Christian Ernst Wünsch által előadott fizika, ahol professzorától különórákat is vett a kísérleti fizika terén. A felvilágosodás korának más szerzőihez hasonlóan (például Goethe, Achim von Arnim és Novalis) a természettudományok jelentették számára azt az objektív eszközt, amely segítségével saját magát, a társadalmat és a világot megismerheti és jobbá teheti. A tudományos képzés azonban nem váltotta be a hozzá fűzött reményeket, Kleist hamarosan elégtelennek érezte a könyvekből szerezhető tudást, ezzel a magatartással azonban nem sok megértésre számíthatott környezetében. 1799-ben megismerkedett egy porosz tábornok lányával (Wilhelmine von Zenge), akit 1800 elején el is jegyzett.

1800-ban három szemeszter után megszakította a tanulmányait és önkéntesként dolgozott a berlini porosz gazdasági minisztériumban, noha ez saját felfogása szerint nem felelt meg a „szabad szellem művelésén” alapuló élettervnek. A döntés hátterében az eljegyzés állt: a menyasszony családja elvárta, hogy Kleist állami hivatalt viseljen. A minisztérium megbízásából Kleist 1800 nyarán titkos küldetésbe utazott, vélhetőleg gazdasági kémkedés céljából.

A hivatásbeli, társadalmi és egyéni problémák („az élet nehéz játék …, az embernek állandóan új kártyát kell húznia miközben még nem tudja, hogy melyik az adu“ – levél féltestvérének, Ulrikénak, 1801. február 5.),^[3] amelyekkel Kant olvasása előtt szembesült, állhattak az úgynevezett „kanti válság“ hátterében. Kant fényében a felvilágosodás túl egyszerű elképzeléseit egyszeriben túlhaladottnak látta. Ezt írta Wilhelminének 1801. március 22-én:

„Nem tudjuk eldönteni, hogy amit valóságnak nevezünk, valóban valóság-e vagy csak annak tűnik (…) Egyetlen, legfőbb célom elsüllyedt, és nincs másik – ^[3]”

Kleist azért hivatkozott a Kant olvasása által kiváltott krízisre, hogy filozófiai igazolást nyújtson életének ennek a tétovázással, halasztással és téves döntésekkel teli szakaszára.

Azok a levelek azonban, amelyeket 1801. március 22 előtt írt, világossá teszik, hogy már hónapokkal az úgynevezett kanti válság előtt elfordult a tudományoktól, és semmiképpen nem azért, mert a biztos tudás lehetőségében kételkedett, hanem azért, mert a tudományokkal való foglalkozás már nem izgatta.^[4]

1801 tavaszán nővérével, Ulrikével együtt Drezdán át Párizsba utazott. A francia fővárost erkölcstelennek találta, de a francia felvilágosodás szerzői, (Helvétius, Voltaire, Jean-Jacques Rousseau) szándékai ellenére hatással voltak rá (Levél Wilhelminének, 1801. augusztus 15.)^[3] Kleist csalódásait és tapasztalatait a józan ésszel szembeni kételyek formájában dolgozta fel. Rousseau-olvasmányainak hatására kedvet kapott a paraszti élethez.

1802 áprilisától a svájci Thun mellett lakott egy szigeten. Wilhelminével szakított, mivel a lány nem osztotta elképzeléseit a paraszti élettel kapcsolatban. Itt folytatta Párizsban elkezdett szomorújátékát (Die Familie Schroffenstein), dolgozott a Robert Guiskard Herzog der Normänner című szomorújátékon és nekifogott a Der zerbrochne Krug című vígjátéknak.

1803 elején Kleist Németországba utazott. Drezdában megismerkedett Friedrich de la Motte Fouqué-val és újra találkozott fiatalkori barátjával, Ernst von Pfuellel. Pfuel társaságában ismét Párizsba utazott. Ott kétségbeesésében elégette a Guiskard már elkészült részeit, mivel úgy gondolta, hogy nem képes megvalósítani az elképzelt koncepciót. „Az ég megtagadja tőlem a hírnevet, minden földi javak közül a legnagyobbat!“ írta 1803. október 26-án Ulrikénak. Ezt követően Kleist arra az elhatározásra jutott, hogy a francia hadseregben Anglia ellen harcol, hogy „a csatában hallja halálát“, de egy ismerőse rábeszélte, hogy térjen vissza Potsdamba. 1803 decemberében Kleist ismét Németországban volt és Berlinben diplomáciai szolgálatba lépett.

A pénzügyi osztályon végzett rövid tevékenység után 1805-től Königsbergben az államigazgatásban dolgozott. Itt újra találkozott az időközben férjhez ment Wilhelminével. Kleist befejezte a Der zerbrochne Krug-ot és az Amphitryon-on dolgozott, illetve a Michael Kohlhaas és a Das Erdbeben in Chili című elbeszéléseken.

1806 augusztusában Kleist közölte barátjával, Rühle von Liliensternnel azt a szándékát, hogy kilép az állami szolgálatból, és a drámai munkásságából tartja el magát. A Berlin felé vezető út során Kleistot és kísérőjét 1807 januárjában a francia hatóságok feltételezett kémkedés miatt letartóztatták és a Pontarlier melletti Fort de Joux-ba, majd a Châlons-sur-Marne-i hadifogolytáborba szállították. Feltételezhetően ott írta a Die Marquise von O… című novellát és tovább dolgozott a Penthesileán.

Kiszabadulása után 1807 augusztusában Berlinen át Drezdába utazott, ahol megismerkedett Schiller barátjával, Christian Gottfried Körnerrel, a romantikus Ludwig Tieckkel, Gotthilf Heinrich von Schuberttel, Caspar David Friedrichhel és mindenekelőtt a filozófus Adam Heinrich Müllerrel és a történész Friedrich Christoph Dahlmannal. Müllerrel együtt adta ki 1808 januárjától a Phöbus művészeti folyóiratot. Az első füzetet, benne a Penthesilea részletével elküldte többek között Goethének, aki válaszában kifejezte csodálkozását és értetlenségét.

1808 decemberében a Napóleon-ellenes spanyol ellenállásnak, Poroszország elfoglalásának és az osztrák szabadságharc kezdetének hatására Kleist elkezdte írni a Die Hermannsschlacht című drámát. A darab tárgya, amellyel Kleist visszanyúlt a német irodalomban a 16. század óta létező Arminius-kultuszhoz, a Kr. u. 9-ben lejátszódott teutoburgi csata volt, amelyben a germánok három római légiót semmisítettek meg.

A Napóleonnal szembeni ellenállás megerősödésének reményében Kleist és Dahlmann 1809. május 21-22-én Prágába utaztak. Itt az osztrák hazafias körökben forogva azt tervezték, hogy hetilapot adnak ki Germania címen, amely a német szabadság szócsöve lett volna. Az osztrák kapituláció következtében a terv nem valósult meg. Ebben az újságban kellett volna megjelenniük Kleist úgynevezett politikai írásainak (Was gilt es in diesem Kriege?, Katechismus der Deutschen abgefasst nach dem Spanischen, zum Gebrauch für Kinder und Alte, Lehrbuch der französischen Journalistik, Germania an ihre Kinder).

Novemberben Kleist Odera-Frankfurtba érkezett és egy hónapra rá ismét Berlinbe utazott, és rövid megszakítással ott is maradt egészen haláláig.

Kleist Berlinben megismerkedett többek között Achim von Arnimmal, Clemens Brentanoval, Joseph von Eichendorffal, Wilhelm Grimmmel, Karl August Varnhagen von Ensevel és feleségével, Rahellel. Ebben a körben Kleist tagja volt a keresztény-német asztaltársaságnak. 1810 áprilisában jelent meg elbeszéléseinek első kötete (Michael Kohlhaas, Die Marquise von O…, Das Erdbeben in Chili) és szeptemberben a Das Käthchen von Heilbronn, amelynek bemutatását azonban Iffland mint berlini színigazgató elutasította.

A Phöbus megszűnte után Kleist 1810. október 1-jétől új lapot indított, a Berliner Abendblätter-t. Ez naponta jelent meg, helyi hírekkel, amelynek meghirdetett célja a nép minden rétegének szórakoztatása és a nemzeti ügy elősegítése volt. Olyan neves szerzők írtak a lapba, mint Ernst Moritz Arndt, Achim von Arnim, Clemens Brentano, Adelbert von Chamisso, Otto August Rühle von Lilienstern, Friedrich Karl von Savigny és Friedrich August von Staegemann. Kleist maga is itt adta közre a Gebet des Zoroaster, Betrachtungen über den Weltlauf, Brief eines Malers an seinen Sohn, Allerneuester Erziehungsplan és Über das Marionettentheater című műveit. A lap közönségcsalogató különlegessége a rendőrségi hírek közzététele volt.

1811 tavaszán a lap a fokozódó cenzúra miatt megszűnt. Mivel Kleist álláskeresési próbálkozása a porosz közigazgatásban sikertelen maradt, és az 1809-ben megkezdett színjátékának, a Prinz von Homburg-nak bemutatását III. Frigyes Vilmos 1814-ig megtiltotta, rövid idő alatt több elbeszélést kellett írnia megélhetése érdekében. Így született többek között a Das Bettelweib von Locarno és a Die Verlobung in St. Domingo.

Teljesen elszegényedve és belsejében „úgy megsebezve, hogy mondhatnám, fáj a napvilág, amikor kidugom az orromat az ablakon“ (levél Marie von Kleistnak, 1811. november 10.),^[3] az öngyilkosság gondolata foglalkoztatta. Társat keresve az öngyilkossághoz, több próbálkozás után megtalálta a gyógyíthatatlan rákos beteg Henriette Vogel személyében. Az asszony egyetértésével Kleist először szíven lőtte őt, majd főbe lőtte magát.

Kleist első tragédiája, a Die Familie Schroffenstein (elkészült 1803-ban, ősbemutató 1804-ben a grazi Nemzeti Színházban) Shakespeare drámáinak stílusára hasonlít és a Kleist életművében központi szerepet játszó témákkal foglalkozik: sors kontra véletlenség, illetve szubjektív (elő)ítélet kontra objektív valóság. A második tragédia, a Penthesilea (1808) Euripidész három tragédiáján alapul; hőse az amazonkirálynő, aki egy Trója előtti csatamezőn Akhilleuszért vív harcot. Az emelkedett beszédstílus, az akkoriban elképzelhetetlen harci jelenetek és a kegyetlenség miatt a darab Kleist életében nem aratott sikert, első ízben 1876-ban mutatták be Berlinben. A két tragédiánál sokkal sikeresebb volt a Das Käthchen von Heilbronn, oder Die Feuerprobe 1808 című romantikus színmű, tele költészettel és rejtélyekkel, amely mindmáig megőrizte népszerűságét.

„Drámai erőben és dramaturgiai megszerkesztettségben alighanem legtökéletesebb színjátéka a »Homburg hercege«, az önpusztító felelősségtudat tragédiája. Ez a herceg, egy katonai alakulat parancsnoka, királyának parancsa ellenére rohamot vezényel. És győz. Magatartásával azonban megsértette a katonai fegyelmet, ami lazulást okozhat a tisztikarban. Hadbíróság elé állítják. Megmenekülhetne, hiszen sok az enyhítő körülmény, ő azonban felismeri, hogy fegyelmezetlenségével romboló hatású az egész katonai fegyelemre, és maga erőszakolja ki, hogy ítéljék halálra. – Természetesen ez Kleist túlzásainak és fegyelem-mániájának a megfogalmazása.” (Hegedűs Géza)

A vígjátékban Kleistnak a Der zerbrochne Krug szerzett hírnevet. A Die Hermannsschlacht című darab (1809) történelmi tárgyú, ugyanakkor tele van a saját korára vonatkozó politikai utalásokkal. A Prinz Friedrich von Homburg, a kleisti életmű egyik csúcsa, először 1821-ben Ludwig Tieck kiadásában került nyilvánosságra az író hátrahagyott írásainak kötetében. A Robert Guiskard című nagyszabásúnak tervezett dráma töredék maradt.

Kleist mestere volt az elbeszélésnek, és a Michael Kohlhaas a korszak egyik legfontosabb német nyelvű elbeszélése. Ebben a Luther Márton korabeli lócsiszár feladja családját, társadalmi pozícióját és minden vagyonát, legvégül a jogi normákat is megsérti, hogy egy viszonylag kis értékű peres ügyben, ahol igazságtalanul bántak vele, igazságot szerezzen. Jelentősek még a Das Erdbeben in Chili, Die Marquise von O. és Die heilige Cäcilie oder die Gewalt der Musik című elbeszélései is.

Kleist hazafias és franciaellenes költő volt, ami megnyilvánul a Germania an ihre Kinder és a Kriegslied der Deutschen című költeményeiben. A versek hátteréhez tudni kell, hogy ebben az időben a Német-római Birodalom részben francia megszállás alatt állt.

Heinrich von Kleist művei ellentmondásos, ugyanakkor tartós hatást gyakoroltak a kortársakra. „A kortársakat inkább sokkolta a képek erőszakossága, az érzések kitörésének mértéktelensége, a helyzetek durvasága, a szép konvenciók semmibevétele, mint amennyire vonzották ennek a nyelvnek az ereje, a ritmikus dinamikája, a széles drámai ívek és költői szépsége.“^{[St 1]} Az ellentmondásos fogadtatás során Kleistot ellentétes világnézetű csoportok vallották magukénak. Egyszerre tartották az irodalmi modernség elismert előfutárának és a Német Császárság nemzeti-soviniszta vonulata harcosának. Különösen a Német Császárság 1871-es megalapítása járt Kleist újrafelfedezésével és egyre erősebb politikai igénybevételével.^{[Lü 1]}

Már Kleist első kiadott műve, a Die Familie Schroffenstein (1802) szkeptikus ugyanakkor jóindulatú kritikákat csalt elő a kortársakból. A névtelenül kiadott Kleist-műről Ludwig Ferdinand Huber írt kimerítő recenziót. Huber 1803 márciusában azt írta, hogy az ismeretlen szerző rábírta, hogy kezdeti szkepszisét arra a lelkes reményre cserélje, hogy „végre ismét egy olyan tetterős harcos jelentkezett a költői babérokért, amilyenre Parnasszusunknak épp most szüksége van“.^{[Lü 2]} A darab az elismerés ellenére sem keltette fel a színházak érdeklődését. Négy évnek kellett eltelnie az újabb Kleist-mű, az Amphitryon című vígjáték kiadásáig. Az Amphitryon, egy Molière-darab átdolgozása, amely hidat teremtett két nemzeti irodalom között, Napóleon 1806. október 27-i berlini bevonulása miatt csekély visszhangra lelt.

A következő megmérettetés a Zerbrochner Krug ősbemutatója a weimari udvari színházban Johann Wolfgang von Goethe irányításával, aki a darabnak kétszeri elolvasás után „rendkívüli érdemeket“ tulajdonított.^[5] A weimari ősbemutató közönsége hosszúnak és tiltakozónak tartotta a művet, ami tartózkodást váltott ki a szerzővel szemben. Ezzel a félresikerült bemutatóval Kleist sorsa kortárs színpadi szerzőként megpecsételődött.

A Penthesilea részleteinek erősen elidegenedett, pantomimszerű színpadraállítása 1811-ben Berlinben szintén megbukott a közönségnél, és Kleist politikai publicistaként sem aratott sikert. Az író életében az egyedüli sikertörténet a Das Käthchen von Heilbronn című színdarab bécsi bemutatója volt 1810. március 17-én. „Mindenesetre a publikum – mint általában végig a 19. században – sokkal jobban értékelte a darabot, mint a kritika, aki már a műfajt illetően is szkeptikus ellenállást mutatott.”^{[Lü 3]}

Kleist látványos öngyilkossága mellett elsősorban balsorsa határozta meg évtizedeken át a róla alkotott képet. Különösen negatívan hatott Goethe elutasítása és a nem-hiteles Goethe-idézet („a hipochonder Kleist északi élessége") megjelentetése.^{[Lü 4]} Majd csak a megváltozott történelmi feltételek között került sor a Kleist-fogadtatás újjászületésére, amely tartósan megváltoztatta az író megítélését. A 19. század második felében, de különösen a század végén Kleists drámáit és elbeszéléseit olyan ellentétes vonatkozásokban fedezték fel újra, mint a német egyesítés illetve az irodalmi modernség. „Benne akarták látni a születő birodalom prófétáját és a poroszság mintaképét – mint a németség megtestesülését.“^{[Lü 5]}

Kleist nacionalista vonásainak elismerése a 19. század vége után folytatódott a nemzetiszocialista kultúrpolitikában is, amely úgy tekintette a Hermannsschlacht egyedi hőstetteinek igenlését és a Prinz Friedrich von Homburg választófejedelmének alázatosságot megkövetelő magatartását, mint a fasiszta Führerkultusz előfutárát.^{[St 2][6]}

A hazafias Kleist politikai indíttatású felfedezése mellett a 19. század fordulóján a fiatal szerzők az irodalmi modernség jegyében programszerűen fordultak Kleist művei felé. A weimari klasszikusoktól való eltávolodása miatt Kleist példaként szolgált a fiatal nemzedéknek ahhoz, hogy elszakadjanak Goethe mindenekfelettvalóságától. Kleist újraelismerésének következményeképpen a 20. század elején a fiatal polgári demokratikus írok nemzedéke, köztük Gerhart Hauptmann, Frank Wedekind, Carl Sternheim és Georg Kaiser újra felfedezte magának az írót, mint a kísérleti és szubjektív irodalmi irányzat előörsét.^[7] Amint azt Sinkó Ervin írta Kleist születésének 150. évfordulóján, „A naturálizmusnak és az expressionizmusnak kellett jönni, hogy Kleist érdekessé váljon”.^[8]

A 19. századtól a jelenkorig Heinrich von Kleist számos zeneszerzőt megihletett. A zeneművek részben az író műveiből, részben életéből vették témájukat. A zenei feldolgozások között színpadi zenék és szimfonikus költemények mellett több opera is született.^[9] Egyedül a Das Käthchen von Heilbronn alapján nyolc opera íródott. A zenei feldolgozások közé tartozik:

• Felix Draeseke (1835–1913) kantátát írt a Germania an ihre Kinder szövegére és szimfonikus előjátékot komponált a Penthesileához.
• Hugo Wolf (1860–1903) Penthesilea című szimofnikus költeménye az azonos című darabon alapul.
• Hans Pfitzner (1869–1949) színpadi zenét írt a Das Käthchen von Heilbronn-hoz.
• Richard Wetz (1875–1935) Kleist-nyitányát az író élete ihlette.
• Othmar Schoeck (1886–1957) egyfelvonásos operát írt a Penthesileából.
• Fritz Geißler (1921–1984) vígoperája a Der zerbrochne Krug.
• Hans Werner Henze (1926) operát írt a Prinz Friedrich von Homburg alapján.
• Das Erdbeben von Chili (A chilei földrengés) volt az irodalmi modellje Awet Terterjan (1929–1994) A rengés című operájának.

1935 óta Kleist műveit többször megfilmesítették. Különösen sok feldolgozása van a Der zerbrochne Krug című vígjátéknak (többek között Emil Jannings 1937-es filmje), Das Käthchen von Heilbronn-nak és a Prinz Friedrich von Homburg-nak.

A leggyakrabban megfilmesített Kleist-elbeszélés a Michael Kohlhaas, amely többek között Volker Schlöndorff és Edward Bond 1969-es filmjének, illetve Miloš Forman 1981-es („Ragtime“-jának az alapjául szolgál.^[10]

Szintén Michael Kohlhaas történetét dolgozza fel Sütő András Egy lócsiszár virágvasárnapja című drámájában, illetve Hajnóczy Péter A fűtő című elbeszélésében.

• Robert Guiskard, Herzog der Normänner 1802–1803, megjelenés 1808, ősbemutató 1901, Berlin
• Die Familie Schroffenstein, 1803, ősbemutató 1804, Graz
• Der zerbrochne Krug (Az eltört korsó), 1803–1806, ősbemutató 1808, Weimar
• Amphitryon, 1807, ősbemutató 1899, Berlin
• Das Erdbeben in Chili (A chilei földrengés), 1807
• Die Marquise von O… (O. márkiné), 1808
• Die Hermannsschlacht (Hermann csatája), 1808, megjelent 1821, ősbemutató 1860, Breslau
• Penthesilea (Pentheszileia), 1808, ősbemutató 1876, Berlin
• Das Käthchen von Heilbronn oder Die Feuerprobe. Ein großes historisches Ritterschauspiel, (Heilbronni Katica) 1807–1808, ősbemutató 1810, Bécs
• Michael Kohlhaas. Aus einer alten Chronik, 1808
• Katechismus der Deutschen (A németek katekizmusa), 1809
• Anekdoten, 1810–1811
• Das Bettelweib von Locarno (A locarnói koldusasszony), 1810
• Die heilige Cäcilie oder die Gewalt der Musik. Eine Legende, 1810
• Über das Marionettentheater (A marionettszínházról), 1810
• Über die allmähliche Verfertigung der Gedanken beim Reden, posztumusz kiadás 1878
• Die Verlobung in St. Domingo (Eljegyzés Santo Domingón), 1811
• Der Findling, 1811
• Der Zweikampf, 1811
• Prinz Friedrich von Homburg oder die Schlacht bei Fehrbellin (Homburg hercege), 1809–1811, ősbemutató 1821, Bécs

• Heilbronni Katicza, vagy A tűzpróba. Történeti nagy lovagjáték; ford., bev. Reviczky Gyula; Érdekes Könyvtár, Bp., 1887 (Érdekes könyvtár)
• Michael Kohlhaas. Történeti elbeszélés; jegyz. Vajda Gyula; Lampel, Bp., 1900 (Német könyvtár)
• Az eltört korsó. Vígjáték; ford. Sebestyén József; Lampel, Bp., 1905
• O marquise; ford. Telekes Béla; Világosság Ny., Bp., 1911 (Nyugat könyvtár)
• Kohlhaas Mihály; ford. Mikes Lajos; Lampel, Bp., 1912 (Magyar könyvtár)

• Kohlhaas Mihály; ford. Kőhalmi Béla; Bécsi Magyar Kiadó, Wien, 1922 (Regényfüzér)
• Kohlhaas Mihály; ford. Baksa Kelemen; Bécsi Magyar Kiadó, Wien, 1922 (Regényfüzér)
• Amphitryon. Vígjáték Molière nyomán; ford. Szabó Lőrinc; Singer-Wolfner, Bp., 1939

• Kohlhaas Mihály. Regény; ford. Kardos László; Révai, Bp., 1949 (Révai könyvtár)
• A póruljárt bíró; ford. Székely György, népi színjátszó színpadra feldolg. Pándi Lajos, díszlet- és jelmezterv. Rimanóczy Yvonne; Művelt Nép, Bp., 1952 (Színjátszók könyvtára)
• Az eltört korsó / Amphitryon. Vígjáték; ford. Németh László, Szabó Lőrinc, utószó, jegyz. Vajda György Mihály; Európa, Bp., 1957
• O. márkiné; ford. Kászonyi Ágota; Magyar Helikon–Európa, Bp., 1966
• Kohlhaas Mihály / Homburg hercege; ford. Kardos László, Tandori Dezső; Európa, Bp., 2003 (Európa diákkönyvtár)
• Heilbronni Katica avagy. Nagy történelmi lovagdráma. A Tűzpróba; ford. Petra-Szabó Gizella; Európa, Bp., 1974
• Heinrich von Kleist válogatott művei; vál. Györffy Miklós, ford. Antal László et al., jegyz. Bendl Júlia; Európa, Bp., 1977
• Eljegyzés Santo Domingón. Elbeszélések; ford. Antal László et al., utószó Deák Tamás; Kriterion, Bukarest, 1979 (Horizont könyvek)
• Sütő András: Egy lócsiszár virágvasárnapja. Heinrich von Kleist krónikája nyomán; in: Sütő András: Színművek; sajtó alá rend. Ablonczy László; Szépirodalmi, Bp., 1989 (Sütő András munkái)

• Elbeszélések; ford. Antal László et al., szerk., jegyz. Földényi F. László; Jelenkor, Pécs, 1995
• Esszék, anekdoták, költemények; ford. Forgách András et al., szerk., jegyz. Földényi F. László; Jelenkor, Pécs, 1996 (Heinrich von Kleist összegyűjtött művei)
• Drámák, 1-2.; ford. Forgách András et al., szerk., jegyz. Földényi F. László; Jelenkor, Pécs, 1998
• Levelek; ford. Földényi F. László, Forgách András, Márton László; szerk., jegyz. Földényi F. László; Jelenkor, Pécs, 2000 (Heinrich von Kleist összegyűjtött művei)
• Esszék, anekdoták, költemények; ford. Forgách András et al., szerk., jegyz. Földényi F. László; 2. jav. kiad.; Jelenkor, Pécs, 2001 (Heinrich von Kleist összegyűjtött művei)
• Elbeszélések; ford. Antal László et al., szöveggond., jegyz. Földényi F. László; 2. jav. kiad.; Jelenkor, Pécs, 2001
• Pentheszileia. Tragédia; ford. Tandori Dezső; Nemzeti Színház, Bp., 2005 (Nemzeti Színház színműtár)
• Próza; ford. Antal László et al., szöveggond., jegyz. Földényi F. László; Kalligram, Bratislava, 2013

• Ez a szócikk részben vagy egészben a Heinrich von Kleist című német Wikipédia-szócikk ezen változatának fordításán alapul. Az eredeti cikk szerkesztőit annak laptörténete sorolja fel. Ez a jelzés csupán a megfogalmazás eredetét és a szerzői jogokat jelzi, nem szolgál a cikkben szereplő információk forrásmegjelöléseként.

• Anett Lütteken: Heinrich von Kleist – Eine Dichterrenaissance. Tübingen, 2004

1. ↑ 27. oldal
2. ↑ 40. oldalon idéz: Ludwig Ferdinand Huber: Erscheinung eines neuen Dichters. In: Der Freimüthige, oder Berlinische Zeithung für gebildete, unbefangene Leser, 4. März 1803, Nr. 36, 141 oldal
3. ↑ 58. oldal
4. ↑ 75. oldal
5. ↑ 151. oldal

• Siegfried Streller: Einleitung. In: Heinrich von Kleist. Dramen 1. Die Familie Schroffenstein, Robert Guiskard, Der zerbrochene Krug, Amphitryon. Frankfurt am Main: Insel, 1986

1. ↑ 5. oldalon idéz: Heinrich von Kleist. Werke und Briefe in vier Bänden. Hrsg. von Siegfried Streller in Zusammenarbeit mit Peter Goldammer und Wolfgang Barthel, Anita Golz, Rudolf Loch
2. ↑ 7. oldal

• Kohlhaas Mihály, Magyar Elektronikus Könyvtár
• Eljegyzés Santo Domingón, Magyar Elektronikus Könyvtár
• Legeza Ilona ismertetője Kleist elbeszéléseiről
• Török Ervin: Elmozdult képek. Nyelvi kép és megértés Heinrich von Kleist műveiben; Ráció, Bp., 2015 (Modern filológiai füzetek)