Simultaneous quantification of 17 cannabinoids in cannabis inflorescence by liquid chromatography–mass spectrometry

Szovjetunió Союз Советских Социалистических Республик
1922. december 30. – 1991. december 26.
A Szovjetunió címere A Szovjetunió zászlaja
A Szovjetunió a hidegháború alatt
Mottó: Пролетарии всех стран, соединяйтесь! ("Világ proletárjai, egyesüljetek!") Nemzeti himnusz: Internacionálé (1922–1944) Szovjet himnusz (1944–1991)
Általános adatok
Fővárosa	Moszkva
Terület	22 402 200 km²
Hivatalos nyelvek	orosz
Beszélt nyelvek	70% keleti szláv 17% török 13% egyéb
Vallás	szekuláris állam
Államvallás	szekuláris állam (de jure) ateista állam (de facto)
Kormányzat
Államforma	köztársaság
Az SZKP vezetője	Vlagyimir Lenin (első) Mihail Gorbacsov (utolsó)
Államfő	Mihail Kalinyin (első) Mihail Gorbacsov (utolsó)
Kormányfő	Vlagyimir Lenin (első) Ivan Szilajev (utolsó)
Törvényhozás
Törvényhozás	Legfelsőbb Tanács (1922–1936) Szövetségi Kongresszus (1936–1991)
Felsőház	Nemzetiségi Tanács (1936–1991) Köztársasági Tanács (1991)
Alsóház	Unió Tanácsa (1936–1991)
Elődállam Utódállam ←   → ←   → ←   → ←   → ←   → ←   → ←   → ←   → ←   → ←   →  →  →  →  →  →  →  →  →
A Wikimédia Commons tartalmaz Szovjetunió Союз Советских Социалистических Республик témájú médiaállományokat.

A Szovjet Szocialista Köztársaságok Szövetsége,^{[* 1]} röviden Szovjetunió vagy SZSZKSZ (oroszul: Союз Советских Социалистических Республик, magyaros átírásban: Szojuz Szovjetszkih Szocialisztyicseszkih Reszpublik, rövidítve: Советский Союз [Szovjetszkij Szojuz] vagy СССР, azaz: esz-esz-esz-er, angolul: Union of Soviet Socialist Republics, rövidítve: USSR) államszocialista berendezkedésű szövetségi állam volt Eurázsiában, amely 1922 és 1991 között állt fenn. Az emberiség történetének egyik legnagyobb területű országa volt; több mint 22 millió km²-es területe a Föld szárazföldjének csaknem hetedét fedte le. Nyugaton a külpolitikája miatt néha Szovjet Birodalomnak is nevezték.^[1][2]

A Szovjetunió kettős államszövetség volt: nemcsak a Szovjetunió mint keret volt föderatív, azon belül egyes tagállamok szintén föderációként működtek (fennállása során mindvégig ilyen volt az Oroszországi SZSZSZK, valamint 1936-ig a Kaukázusontúli SZSZSZK; ennek öröksége a mai Oroszország föderatív államszervezete). Minden tagállam saját alkotmánnyal, kormánnyal, igazságszolgáltatással, törvényhozással, hivatalos nyelv(ek)kel és kommunista párttal rendelkezett. Az autonóm területek hatásköre kisebb volt, de egy bizonyos szintig szintén rendelkeztek saját államszervezettel.

Fővárosa és gazdasági, közlekedési, oktatási, valamint politikai központja Moszkva volt. Sokszor pontatlanul Oroszországnak nevezték a birodalom elsődleges politikai és gazdasági hatalmát birtokló orosz nép és legnagyobb tagállama, az Oroszországi SZSZSZK után.

A II. világháború után az USA mellett szuperhatalom lett. Társalapítója volt az ENSZ-nek, valamint az ENSZ Biztonsági Tanácsának vétójoggal rendelkező, állandó tagja lett. Alapító tagja volt továbbá a Varsói Szerződésnek, az Európai Biztonsági és Együttműködési Szervezetnek (OSCE) és a Kölcsönös Gazdasági Segítség Tanácsának (KGST). A világ szocialista államainak elsődleges mintája volt, ahol a kormányt és a politikai szervezeteket egyetlen párt, a Szovjetunió Kommunista Pártja irányította.

A felbomlása után Oroszországot de facto^[3] a Szovjetunió utódállamaként ismerték el a nemzetközi jogviszonyokban,^[4] és az ENSZ Biztonsági Tanácsában is betöltötte a helyét.^[5]

22 402 200 km²-es területével a korában a világ legnagyobb területű állama volt, és ezt a pozíciót később Oroszország is megőrizte. A Föld szárazföldi területeinek hatodát lefedte; mérete nagyjából akkora volt, mint az egész észak-amerikai kontinensé.

Nyugati része, amely Európa több mint felét elfoglalta, teljes területének mintegy negyedét adta, és itt összpontosult a szovjet kultúra és gazdaság jelentős hányada. Az ország keleti, nagyobbik fele földrajzilag Ázsiához tartozott; legtávolabb keleten a Csendes-óceánig, míg délen Afganisztánig tartott. Néhány közép-ázsiai térséget leszámítva az ország keleti része meglehetősen ritkán lakott volt.

Kelet–nyugati irányban, több mint 10 000 kilométeren keresztül 11 időzóna érintette, észak–déli irányban a legnagyobb kiterjedése 7200 km volt.

A Szovjetunió rendelkezett a világ leghosszabb határával; ennek nagyjából a kétharmada tengerpart. A szárazföldön 12 országgal volt határos.

A határainak több mint kétharmada tenger volt, így a partvonala akkoriban a világ országai közül a leghosszabb volt. Ugyanakkor a partvonal nagy része az Északi sarkkör felett volt, és az év nagy részében jég borította. Itt északon, a meleg Norvég-áramlat által elért Murmanszk volt a Jeges-tenger melléktengereinek egyetlen egész évben működő kikötője.

A határai 1945 után:

Égtájak	Határok
nyugaton	Románia (1208 km), Magyarország (103 km), Csehszlovákia (97 km), Lengyelország (1258 km), a Balti-tenger, Finnország (1340 km) és Norvégia (196 km)
északon	a Barents-tenger, a Kara-tenger, a Laptyev-tenger, a Kelet-szibériai-tenger és a Csukcs-tenger
keleten	a Bering-tenger, a Csendes-óceán, az Ohotszki-tenger és a Japán-tenger
délen	Észak-Korea (19 km), a Kínai Népköztársaság (6513 km), Mongólia (3485 km), Afganisztán (2264 km), Irán (2013 km), Törökország (529 km) és a Fekete-tenger

A hatalmas szovjet terület öt természeti tájzónára volt osztható: tundra, tajga, sztyepp, száraz területek és magas hegyvidéki területek.

Domborzatilag a területének nagy része

• három óriási síkságon:
  • Kelet-európai-síkvidék,
  • Nyugat-szibériai-alföld
  • Turáni-alföld;
• két fennsíkon:
  • Közép-szibériai-fennsík,
  • Kazah-hátság,
• valamint az ország északkeleti részén és déli részén található hegyvidéki területeken feküdt.

Legmagasabb pontja 7495 méteres magasságával a Kommunizmus-csúcs volt (napjainkban: Iszmoilí Szomoní-csúcs), ami Tádzsikisztán területén található.

Leghosszabb folyója az Ob volt az Irtissel együtt (5410 km).

A Szovjetunió rendelkezett a világ legnagyobb méretű tavával is: Kaszpi-tenger (Iránnal megosztva). A Bajkál-tó ugyanakkor a világ legmélyebb édes vizű tavának minősül.

Bővebben: A Szovjetunió története

A Szovjetuniót hagyományosan az Orosz Birodalom utódaként tartják számon. Az utolsó orosz cár, II. Miklós 1917 márciusáig uralkodott, majd a következő évben családjával együtt kivégezték. A Szovjetuniót 1922 decemberében alapították meg a bolsevik pártok uralma alatt levő Oroszországi SZSZSZK, Belorusz SZSZK, Ukrán SZSZK és a Kaukázusontúli SZSZSZK uniójaként.

A weimari Németország 1922. április 16-án kötötte meg az új országgal a rapallói egyezményt: ebben lemondtak a háborús jóvátételi követelésekről, továbbá megállapodtak a diplomáciai és kereskedelmi kapcsolatok helyreállításáról. Nagy-Britannia, Olaszország, Ausztria és Franciaország 1924-ben ismerte el az uniót. Abban az évben Magyarország is kötött megállapodásokat, ezeket azonban – feltehetően az októberi brit választásokon hatalomra került konzervatívok hatására – nem ratifikálták.^[6]

Az elismerés második hulláma 1934-ben folytatódott: Magyarország (február 4.), Románia, Csehszlovákia (június), majd ezt követően Bulgária.

Bővebben: A Szovjetunió felbomlása

A Szovjetuniót merev ideológiája és idővel egyre korszerűtlenebb gazdasága az idő előrehaladtával számos politikai és gazdasági nehézségnek tette ki, melyek erodáló hatására előbb bizonyos reformkísérletekbe kényszerült, majd fenntarthatatlan mivolta miatt a nyolcvanas évek végére összeroppant, és szuperhatalmi státuszát feladva önálló tagköztársaságokra esett szét, melyek többnyire Kelet-Európában és Közép-Ázsiában találhatók.

Kommunizmus
Alapfogalmak Kommunizmus Társadalmi osztály Osztályharc Proletárdiktatúra Lumpenproletariátus Proletár internacionalizmus
Irányzatok Anarchokommunizmus Anarchoszindikalizmus Dzsucse Eurokommunizmus Hoxhaizmus Keresztény kommunizmus Leninizmus Luxemburgizmus Maoizmus Marxizmus Marxizmus–leninizmus Reformkommunizmus Sztálinizmus Tanácskommunizmus Trockizmus
Internacionálék Kommunisták Szövetsége Első Internacionálé Második Internacionálé Kommunista Internacionálé Kommunista Ifjúsági Internacionálé Negyedik Internacionálé
Nevezetes kommunisták Gracchus Babeuf (1760–1797) Louis Auguste Blanqui (1805–1881) Wilhelm Weitling (1808–1871) Moses Hess (1812–1875) Karl Marx (1818–1883) Friedrich Engels (1820–1895) Franz Mehring (1846–1919) Clara Zetkin (1857–1933) Vlagyimir Lenin (1870–1924) Rosa Luxemburg (1870/1871–1919) Joszif Sztálin (1878–1953) Lev Trockij (1879–1940) Karl Korsch (1886–1961) Ho Si Minh (1890–1969) Rákosi Mátyás (1892–1971) Vlagyimir Majakovszkij (1893–1930) Mao Ce-tung (1893–1976) Dolores Ibárruri (1895–1989) Louis Aragon (1897–1982) Nâzım Hikmet (1901–1963) Pablo Neruda (1904–1973) Oscar Niemeyer (1907–2012) Enver Hoxha (1908–1985) Kim Ir Szen (1912–1994) Kádár János (1912–1989) Nicolae Ceaușescu (1918–1989) Pol Pot (1925–1998) Fidel Castro (1926–2016) Che Guevara (1928–1967) Raúl Castro (1931–) Gian Maria Volonté (1933–1994) Kim Dzsongil (1942–2011) Angela Davis (1944–) Kim Dzsongun (1984–)
Kapcsolódó témák 1917-es októberi orosz forradalom A tőke Anarchizmus Internacionálé Kapitalizmus Kommunista kiáltvány Kulturális forradalom Liberalizmus Oroszországi Szociáldemokrata Munkáspárt Szovjetunió Utópia Vörös csillag Vörös zászló Sarló és kalapács Szocialista heraldika
Mai szocialista államok Észak-Korea Kína Laosz Vietnám Kuba

Bővebben: A Szovjetunió politikai rendszere és A Szovjetunió jogrendje

A Szovjetunióban három hatalmi hierarchia volt:^[7]

• a Szovjetunió Legfelsőbb Tanácsa által képviselt törvényhozó testület,
• a Minisztertanács által képviselt kormány,
• a Szovjetunió Kommunista Pártja (SZKP), az egyetlen legális párt és a végső politikai döntéshozó az országban.

A kormány igazgatta az ország gazdaságát és társadalmát. A fontosabb kérdésekről a vezető politikai szervezet, a Szovjetunió Kommunista Pártja (SZKP) döntött.

A Szovjetunió pártállam volt, amelyet az SZKP irányított. Az állam magát antiimperialistának és népi demokráciának vallotta – ennek ellenére Nyugaton a hidegháborús külpolitikája miatt imperialistaként jellemezték.^[2]

1945-től 1991-es felbomlásáig az Amerikai Egyesült Államokkal együtt szuperhatalom volt. A világ 2. legnagyobb gazdaságaként jelentős befolyása volt a világ számos országára.

Négy kulcsfontosságú tényező, amely lehetővé tette, hogy a második világháború után szuperhatalommá váljon:^[8]

1. A Vörös Hadsereg a II. világháború végén számos kelet-európai országot „felszabadított”, de meg is szállta ezeket az országokat. 1949-re kialakult a keleti blokk, amely „szovjet befolyási övezetként” jött létre.
2. A gazdaság: 1952-re a teljes ipari termelés duplája volt az 1940-esnek. A gazdasága háborúra készült, ami az országot erőssé is tette. Az ipari termelés meghaladta a kitűzött célokat.
3. Az atomfegyver kifejlesztése katonailag erősítette meg. A kiterjedt kémhálózat miatt a fizikusokat az amerikai és brit atomtitkok is segítették.
4. A politika: 1946-ra a második világháborús Nagy Szövetség felbomlott, és Kelet-Európa a szocializmus zászlaja alatt szövetkezett a Szovjetunióval.

Továbbá:

• aktívan beavatkozott a nemzetközi konfliktusokba (kínai polgárháború, koreai háború, vietnámi háború, a magyar felkelés leverése, a csapatainak bevonulása Csehszlovákiába, az afgán háború)
• katonai és gazdasági támogatást nyújtott a szövetségeseinek szerte a világon (Vietnám, Angola, Etiópia, Egyiptom, Kuba),
• a fegyveres erőit más országokba is telepítette (szovjet csapatok az NDK-ban, Lengyelországban, Csehszlovákiában, Magyarországon, Mongóliában),
• a legnagyobb nukleáris fegyverkészlettel rendelkezett,
• az óceánok különböző részein állomásozott a flottája,
• prioritást élvezett az űrkutatásban.

A Szovjetunió lakossága 1926-ban 148 millió fő volt. A népességszám folyamatosan növekedett, és 1941-re elérte a 196 milliót, azonban a II. világháború embervesztesége hatalmas méreteket öltött. A katonai és civil áldozatokat is egybevéve mintegy 27 millió körül becsülik az áldozatok számát. Mindezek ellenére a győztesek oldalán fejezték be a háborút, és a balti államok, Besszarábia, az egykori Königsberg és Kárpátalja bekebelezésével pedig további nemzetiségek kerültek a Szovjetunió fennhatósága alá. Nemzetiségi, etnikai, vallási és kulturális szempontból amúgy is rendkívül heterogén országnak számított, mivel maga az állam is 15 tagköztársaságból állt. Területén legalább 120 különböző nyelvet és legalább ekkora számú népcsoportot tartottak nyilván. Minden egyes tagköztársaságban a helyi nemzetiség jelentette a népességen belüli többséget. Egyedül a nagyvárosokban fordult elő, hogy egymás mellett éltek a különböző nemzetiségek és etnikumok, míg a falvakban többnyire csak a helyi nemzetiség volt jelen. Az ország gerincét jelentő népcsoport az oroszoké volt, ők alkották a lakosságnak nagyjából a felét, és az ország hivatalos nyelve is az orosz volt. A Szovjetunióban 1959-ben a népességszámot 208 millió főben határozták meg.

A Szovjetunió köztársaságainak népessége 1966-ban és 1989-ben

köztársaság neve	terület , ezer km²	népesség , millió fő ( 1966-ban )	népesség , millió fő ( 1989-ben )	városok	adm. központ
Oroszországi SZSZSZK	17,075.4	126,5	147,4	932	Moszkva
Ukrán SZSZK	603.7	45,5	51,7	370	Kijev
Fehérorosz SZSZK	207.6	8,6	10,2	74	Minszk
Üzbég SZSZK	449,6	10,6	19,9	37	Taskent
Kazah SZSZK	2715.1	12,1	16,5	62	Alma-Ata
Grúz SZSZK	69.7	4,5	5,4	45	Tbiliszi
Azerbajdzsán SZSZK	86.6	4,7	7,0	45	Baku
Litván SZSZK	65.2	3,0	3,7	91	Vilnius
Moldvai SZSZK	33.7	3,4	4,3	20	Kisinyov
Lett SZSZK	63.7	2,3	2,7	54	Riga
Kirgiz SZSZK	198,5	2,6	4,3	15	Frunze (Biskek)
Tádzsik SZSZK	143.1	2,6	5,1	17	Dusanbe
Örmény SZSZK	29.8	2,2	3,3	23	Jereván
Türkmén SZSZK	488.1	1,9	3,5	14	Ashgabat
Észt SZSZK	45.1	1,1	1,6	33	Tallinn
Szovjetunió összesen	22 402,2	231,8	286,7	1832	Moszkva

A népessége 1989-ben már meghaladta a 286 millió főt, amivel a Kínai Népköztársaság és India után a világ harmadik legnépesebb országának számított.

A Szovjetunió etnikai összetétele az 1989-es népszámlálás alapján (a több mint 1 millió fős etnikumokkal):^[9]

#	etnikumok	számuk	arányuk
1.	oroszok	145 millió 155 ezer 489 fő	(50,8%)
2.	ukránok	44 millió 186 ezer 006 fő	(15,46%)
3.	üzbégek	16 millió 697 ezer 825 fő	(5,84%)
4.	belaruszok	10 millió 036 ezer 251 fő	(3,51%)
5.	kazahok	8 millió 135 ezer 818 fő	(2,85%)
6.	azeriek	6 millió 770 ezer 403 fő	(2,37%)
7.	tatárok	6 millió 648 ezer 760 fő	(2,33%)
8.	örmények	4 millió 623 ezer 232 fő	(1,62%)
9.	tádzsikok	4 millió 215 ezer 372 fő	(1,48%)
10.	grúzok	3 millió 981 ezer 045 fő	(1,39%)
11.	moldávok	3 millió 352 ezer 352 fő	(1,17%)
12.	litvánok	3 millió 067 ezer 390 fő	(1,07%)
13.	türkmének	2 millió 728 ezer 965 fő	(0,96%)
14.	kirgizek	2 millió 528 ezer 946 fő	(0,89%)
15.	németek	2 millió 038 ezer 603 fő	(0,71%)
16.	csuvasok	1 millió 842 ezer 347 fő	(0,64%)
17.	lettek	1 millió 458 ezer 986 fő	(0,51%)
18.	baskírok	1 millió 449 ezer 157 fő	(0,51%)
19.	zsidók	1 millió 378 ezer 344 fő	(0,48%)
20.	mordvinok	1 millió 153 ezer 987 fő	(0,4%)
21.	lengyelek	1 millió 126 ezer 334 fő	(0,39%)
22.	észtek	1 millió 026 ezer 649 fő	(0,36%)

1991-ben a Szovjetunió szétesett, és a legnagyobb utódállamának számító Oroszországban a különböző etnikumok száma továbbra is jelentős. A Szovjetunió felbomlása egyben azt is jelentette, hogy az oroszok váltak Európa legnagyobb számú nemzetiségi kisebbségévé. Nagyjából 25 millió orosz származású került Oroszország határain kívülre.^[10]

A Szovjetunió állami doktrínája ateista volt. Az ateista nevelést a kommunista társadalom felépítésének szerves részének tekintették.^[11] Lenin az ateizmus propagandáját a kapitalizmus megdöntésére és egy új, szocialista társadalom felépítésére irányuló tevékenység egyik láncszemeként vette fel.^[12]

Az ateista világnézetet párt- és állami intézmények támogatták és hirdették; a marxista „tudományos ateizmust” egyetemeken oktatták. Ez a tudományos ateizmus kritikusan elemezte a vallást és materialista nézőpontból feltételezte annak filozófiai, természettudományos és történelmi kudarcát.^[13]

A vallásgyakorlást átmenetileg betiltották vagy kiterjedt állami korlátozásoknak vetették alá, pl. a vallásos énekek nyilvános éneklését tiltó törvények születtek.

A SZU első évtizedeiben sok ortodox templomot megsemmisítettek, köztük a moszkvai Megváltó Krisztus-székesegyházat, a moszkvai Kremlben több 14. századi kolostort és több tucat templomot országszerte.

1920 körül az Orosz SZSZKSZ lakosságának körülbelül 90%-a még az orosz ortodox egyházhoz tartozott; 1940-re ez a szám 30% alá esett. Sok hívőt megtorlás ért, megfélemlítették vagy Szibériába száműzték őket. Valójában az egyházakat a régi rend képviselőinek, híveiket pedig ellenforradalmároknak tekintették. Ennek eredményeként tömegesen végezték ki az orosz ortodox egyház papjait.^[14][15][16]

Ugyanakkor a vallási élet teljes felszámolása és a vallás hivatalos tilalma soha nem történt meg. 1943-ban helyreállították a patriarchátust, és ekkor Szergiusz lett a pátriárka a szovjet kormány védnöksége alatt. Ettől kezdve minden legális vallási tevékenység a kormányzati szerv közvetlen irányítása alatt állt. Később az állam és a vallási szervezetek közötti kapcsolatok újabb jelentős lehűlése következett be, és sok templomot bezárattak.

Még Gorbacsov kormányzásának első éveiben (1985–1987) is hűvös volt a valláshoz való hozzáállás. Az 1986. évi Taskentben tett látogatása során határozott harcra szólított fel a vallásosság megnyilvánulásai ellen.^[17] Végül az orosz ortodox egyház rehabilitációja a peresztrojka éveiben történt meg, amikor 1988-ban állami szinten megünnepelték Oroszország megkeresztelésének milleniumát.^[18]

Felbomlása előtt a Szovjetunió rendelkezett a világ legnagyobb központilag irányított gazdaságával. Az 1917-es októberi forradalom után a fejletlen paraszti társadalmú ország a világ második legnagyobb gazdasági hatalmává nőtte ki magát. Az 1940-es évek elejére a szovjet gazdaság viszonylag önellátóvá vált; a KGST létrejöttéig tartó időszak nagy részében viszont a hazai termékeknek csak elenyésző részét exportálták.^[19] A keleti blokk létrehozása után a külkereskedelem gyorsan emelkedett.

A szovjet statisztikák szerint az 5,5% világpiaci részesedés 1913 és 1980 között 20%-ra nőtt, bár a teljes, tervgazdálkodásos keleti blokk gazdasági teljesítménye a szabadpiac teljes hiánya miatt nagy tévedési valószínűséggel becsülhető csak.

A Szovjetunió tervgazdálkodást fogadott el, amelynek során az áruk előállítását és forgalmazását a kormány központosította és irányította. 1928-tól kezdve a gazdaságának menetét ötéves tervek sorozata irányította. Az 1950-es évekre a korábbi agrártársadalomból jelentős ipari hatalommá vált. Gazdaságának egyik legnagyobb erőssége az óriási olaj- és földgázvagyon volt. 1954-ben üzembe helyezték a világ első ipari (5000 kW teljesítményű) atomerőművét is (→ Obnyinszki atomerőmű). Úttörő volt az atommeghajtású jégtörő hajók gyártásában, megalkotva a világ első atommeghajtású jégtörőjét ("Lenin", 1957)

A hidegháború éveiben a gazdasága az USA után a világon a második legnagyobb lett, egészen 1988-ig, amikor Japán nominális GDP-je lett a második legnagyobb.^[20]

Az 1960-as évekre a gazdasága első lett a világon a következők tekintetében: szénbányászat, vasércbányászat, koksz- és cementgyártás, dízelmozdonyok gyártása, fűrészáru, gyapjúszövet, kristálycukor gyártása stb., és a világon a 2. helyre került az összes ipari termék gyártása, a villamos energia, kőolaj- és földgázkitermelés, acél- és vasgyártás, vegyi termékek, pamutszövetek stb. gyártásában.

A gazdasági rendszer alacsony hatékonysága, az energiaáraktól való erős függés, a fegyverkezési versenyre fordított jelentős kiadások, a hatalmas áruhiány, az etnikai konfliktusok és egyéb problémák miatt az 1980-as évek második felében a Szovjetunióban gazdasági és politikai válság alakult ki. A szovjet rendszer megreformálására tett kísérletek (demokratizálás, piacgazdaságra és többpártrendszerre való átállás) nem segítették a felgyülemlett problémák megoldását. Mindezen események következményei a Szovjetunió összeomlásához vezettek.

Bővebben: A Szovjetunió művészete és A Szovjetunió irodalma

Lásd még: Oroszország kultúrája

A Szovjetunió kultúrája sok változáson ment keresztül az ország 70 éves fennállása alatt. Az 1917-es októberi forradalom utáni első 11 évben (1918–1929) relatív szabadság állt fenn, a művészek számos művészeti ággal kísérleteztek, hogy megtalálják az igazi szovjet művészeti irányzatot. Lenin azt akarta, hogy a művészet az egyszerű ember számára is elérhető legyen.

Sztálin uralma alatt a szovjet kultúrát a kormány által rákényszerített szocialista realizmus térnyerése és uralma jellemezte, minden más irányzatot súlyosan visszaszorítottak, ritka kivételekkel. Sok írót bebörtönöztek és meggyilkoltak.^[21]

A Szovjetunióban minden médiumot az állam irányított, beleértve a televízió- és rádióműsorokat, az újság-, folyóirat- és könyvkiadást is. Cenzúrát alkalmaztak azokban az esetekben, amikor az anyagok nem feleltek meg a szovjet vezetés tetszésének.

Az 1950-es évek végén és az 1960-as évek elején a hruscsovi olvadás után a cenzúra engedett a szorításán. A művészetekben kezdték megengedni a kísérletezést. Az építészetben a fő irányzat a modernizmus lett, amely felváltotta a korábbi konstruktivizmust és a monumentális sztálinista építészetet.

Az 1970-es években megengedhetővé vált a művészeti formákban való nagyobb kísérletezés, aminek következtében enyhébb kritikus alkotások is születtek. Fellazultak a szocialista realizmus korlátai; így például Jurij Trifonov szerző regényeinek számos főszereplője inkább a mindennapi élet problémáival foglalkozott, semmint a szocializmus építésével.

A zenében, bár az állam továbbra is rossz szemmel nézte az olyan nyugati jelenségeket, mint a dzsessz és a rock, elkezdte megengedni az ezekre a műfajokra specializálódott nyugati zenei együttesek korlátozott megjelenését. A késő Szovjetunióban a szovjet populáris kultúrát az amerikai populáris kultúra iránti elragadtatás jellemezte, amit a kék farmer őrület is jól szemléltet.

Az 1980-as évek második felében Gorbacsov peresztrojka és glasznoszty politikája jelentősen kiterjesztette az egész országban a véleménynyilvánítás szabadságát a médiában.^[22]

A Szovjetuniót 1922-ben négy szovjetköztársaság hozta létre, melyek az Orosz Birodalom területén alakultak meg annak 1917-es megszűnése után, és mindegyikük az Oroszországi Kommunista (bolsevik) Párt vagy az ennek befolyása alatt álló helyi kommunista párt irányítása alatt állt. A négy alapító állam az Oroszországi Szovjet Szövetségi Szocialista Köztársaság (OSZSZSZK), az Ukrán Szovjet Szocialista Köztársaság, a Belorusz Szovjet Szocialista Köztársaság és a Kaukázusontúli Szovjet Szövetségi Szocialista Köztársaság (KSZSZSZK) volt.

Az OSZSZSZK-hoz számos autonóm köztársaság, autonóm terület és nemzetiségi körzet tartozott, a KSZSZSZK pedig három köztársaságból (Azerbajdzsáni, Grúz és Örmény) állt, melyekhez több autonóm köztársaság és autonóm terület is tartozott. A négy köztársaságon kívül különleges kapcsolat fűzte a Szovjetunióhoz a Közép-Ázsiában fekvő Buharai és Hivai Népi Szovjetköztársaságot, melyek az Orosz Birodalom vazallus államaiból jöttek létre 1920-ban.

1922. november 15-én a Távol-Keleti Köztársaság csatlakozott Szovjet-Oroszországhoz.

1924-ben teljesen átszervezték a közép-ázsiai területek köztársasági felosztását. Megszüntették a két népi szovjetköztársaságot és az Oroszországhoz tartozó Turkesztáni Autonóm Szovjet Szocialista Köztársaságot, és helyükön a nemzetiségi elvnek megfelelően létrehozták a Türkmén SZSZK-t és az Üzbég SZSZK-t, valamint a kisebb nemzetiségek számára több autonóm köztársaságot és autonóm területet szerveztek.

1926-ban csatolták a Szovjetunióhoz a Ferenc József-földet.

Az 1924-ben szervezett autonóm köztársaságok egyikének átalakulásával jött létre 1929-ben a Tádzsik SZSZK, amivel a köztársaságok száma hétre emelkedett.

A sztálini hatalomátvétel befejezéséhez kapcsolódott a Szovjetunió második alkotmányának megalkotása 1936-ban, ami egyúttal a köztársaságok számának további növekedését is hozta. Egyrészt az Oroszországhoz tartozó közép-ázsiai autonóm köztársaságok közül újabb kettőből alakult önálló köztársaság (Kazah SZSZK és Kirgiz SZSZK), másrészt megszűnt a KSZSZSZK, és az ezt alkotó három köztársaság szintén önállóvá vált és közvetlenül lett tagja a Szovjetuniónak. Ezen átszervezések következtében a Szovjetuniónak 1936-tól már 11 tagköztársasága volt.

1940-ben öt újabb köztársaság alakult, de ezek már nem – illetve nem kizárólag – a meglévő területek újrafelosztásával, hanem a második világháború kezdetén a Molotov–Ribbentrop-paktum következtében megszerzett új területeken jöttek létre. Az Észt, a Lett és a Litván SZSZK-t a megszállt balti köztársaságokból hozták létre, a Moldáv SZSZK-t a Romániától megszerzett Besszarábiával kiegészített, addig Ukrajnához tartozott Moldáv ASZSZK-ból, a Karél-Finn SZSZK-t pedig a Finnországtól megszerzett területek egy részének az addig Oroszországhoz tartozott Karél ASZSZK-val való egyesítésével. A Szovjetunió tehát 1940-től 16 köztársaságból állt.

1944-ben az Oroszországi SZSZSZK-hoz csatolták a Szovjetunió által bekebelezett Tuvát.

A második világháború végén a Szovjetunió katonai erővel visszavette Szahalin déli részét és a Kuril-szigeteket, de Japán fenntartja követelését a négy legdélebbi szigetre, Kunasirira, Itoropura, Sikotanra és a Habomai sziklákra, ezeket együttesen „északi területeknek” nevezik. Ezen területi követelések miatt nem került sor békeszerződésre a két ország között.

1945. június 29-én a Szovjetunióhoz csatolták Kárpátalját.

Az 1947-es párizsi békeszerződés a Szovjetuniónak juttatta a Kígyó-szigetet.

1956-ban a Karél-Finn SZSZK-t ismét beolvasztották az OSZSZSZK-ba Karél ASZSZK-ként, így végül a Szovjetuniót 1956 és 1991 között 15 köztársaság alkotta.

Összefoglalva, a Szovjetunió köztársaságai 1922 és 1991 között az alábbiak voltak:

1. Oroszországi SZSZSZK
2. Ukrán SZSZK
3. Belorusz SZSZK
4. Kaukázusontúli SZSZSZK (1936-ig)
5. Türkmén SZSZK (1924-től)
6. Üzbég SZSZK (1924-től)
7. Tádzsik SZSZK (1929-től)
8. Azerbajdzsáni SZSZK (1936-tól)
9. Grúz SZSZK (1936-tól)
10. Örmény SZSZK (1936-tól)
11. Kazah SZSZK (1936-tól)
12. Kirgiz SZSZK (1936-tól)
13. Észt SZSZK (1940-től)
14. Lett SZSZK (1940-től)
15. Litván SZSZK (1940-től)
16. Moldáv SZSZK (1940-től)
17. Karél-Finn SZSZK (1940–1956)

A Szovjetunió 15 köztársasága a Szovjetunió megszűnésének évében korábbi határait megtartva vált önálló állammá. Szoros értelemben Észtországot, Lettországot és Litvániát nem tekintik a Szovjetunió utódállamainak, ugyanis ezek még a Szovjetunió felbomlása előtt kiléptek az államszövetségből, illetve hivatalos álláspontjuk szerint jogszerűen soha nem is csatlakoztak ahhoz, ráadásul napjainkban (más szovjet utódállammal ellentétben) tagjai a NATO-nak és az Európai Uniónak is.

Tagköztársaság	A Szovjetunió tagja	Mai országok	GUS	NATO	Európai Unió	EURASEC	GUUAM	háború a biztonságért	SCO
Azerbajdzsáni Szovjet Szocialista Köztársaság	1936–1991	Azerbajdzsán	1991	–	–	–	1997	–	–
Észt Szovjet Szocialista Köztársaság	1940–1991	Észtország	–	2004	2004	–	–	–	–
Belorusz Szovjet Szocialista Köztársaság	1922–1991	Fehéroroszország	1991	–	–	2002	–		–
Grúz Szovjet Szocialista Köztársaság	1936–1991	Grúzia	1993	–	–	–	1997	–	–
Kazah Szovjet Szocialista Köztársaság	1936–1991	Kazahsztán	1991	–	–	2002	–		1996
Kirgiz Szovjet Szocialista Köztársaság	1936–1991	Kirgizisztán	1991	–	–	2002	–		1996
Lett Szovjet Szocialista Köztársaság	1940–1991	Lettország	–	2004	2004	–	–	–	–
Litván Szovjet Szocialista Köztársaság	1940–1991	Litvánia	–	2004	2004	–	–	–	–
Moldáv Szovjet Szocialista Köztársaság	1940–1991	Moldova	1991	–	–	megfigyelő	1997	–	–
Örmény Szovjet Szocialista Köztársaság	1936–1991	Örményország	1991	–	–	Megfigyelő	–		–
Oroszországi Szovjet Szövetségi Szocialista Köztársaság	1922–1991	Oroszország	1991	–	–	2002	–		1996
Tádzsik Szovjet Szocialista Köztársaság	1929–1991	Tádzsikisztán	1991	–	–	2002	–		1996
Türkmén Szovjet Szocialista Köztársaság	1925–1991	Türkmenisztán	1991 – 2005	–	–	–	–	–	–
Ukrán Szovjet Szocialista Köztársaság	1922–1991	Ukrajna	1991	–	–	megfigyelő	1997	–	–
Üzbég Szovjet Szocialista Köztársaság	1925–1991	Üzbegisztán	1991	–	–	–	1999–2005	–	2001

• Abházia – Nemzetközi jogilag Grúzia autonóm tartománya, ténylegesen pedig független állam, Oroszország támogatásával.
• Dél-Oszétia – Nemzetközi jogilag Grúzia autonóm tartománya, ténylegesen pedig független állam, Oroszország támogatásával.
• Hegyi-Karabah – nemzetközi jogilag Azerbajdzsán autonóm tartománya, ténylegesen pedig független állam, Örményország támogatásával.
• Dnyeszter Menti Köztársaság – Nemzetközi jogilag Moldova autonóm köztársasága, ténylegesen pedig független állam, Oroszország támogatásával.
• Ukrajna területén létrejött Donyecki Népköztársaság és Luganszki Népköztársaság

Kb. 500 repülőtérrel a polgári repülés egyik nagy résztvevője volt. Úthálózata igen kiterjedt volt, ám helyenként nagy igénybevételt jelentett a járművek számára. Vasúthálózata szélesnyomtávú, igen fejlett volt. 13 nagyvárosban működött metró. Autóbusz-, villamos- és trolibuszhálózata a világon egyedülálló volt.

• Argumenti i Fakti
• Bakinszkij Rabocsij
• Donyeckij Proletarij
• Izvesztyija
• Krasznaja Zvezda
• Moszkovszkij Komszomolec
• Pravda
• Rabocsaja Gazeta
• Rabocsij
• Rabocsij i Szoldat
• Trud

Lásd még: A Szovjetunió az olimpiai játékokon

A Szovjet Olimpiai Bizottságot 1951. április 21-én alapították, és rögtön a Nemzetközi Olimpiai Bizottság tagjai lettek. A Helsinkiben rendezett 1952. évi nyári olimpiai játékokon szerepeltek először sportolók szovjet színekben. Az 1980. évi játékoknak Moszkva adott otthon, ami arról maradt emlékezetes, hogy több ország – élén az Amerikai Egyesült Államokkal – a feszült politikai helyzet miatt nem vett részt rajta.^[23] Válaszul négy évvel később a Los Angelesben rendezett 1984. évi játékokat pedig a Szovjetunió és több szocialista állam is bojkottálta.^[24] A szovjet sportolók összesen 423 aranyérmet, 376 ezüstérmet és 355 bronzérmet szereztek az olimpiai játékokon. A legeredményesebb sportoló a kilencszeres olimpiai bajnok Larisza Latinyina, aki összesen 18 alkalommal állhatott a dobogóra az olimpiai játékokon.

A szovjet férfi jégkorong-válogatott 1954 és 1991 között néhány kivételtől eltekintve gyakorlatilag megnyerte az összes világbajnokságot és olimpiát, és fennállása során egyetlen olyan tornáról sem tért haza érem nélkül, amit a Nemzetközi Jégkorongszövetség (IIHF) szervezett. Vlagyiszlav Tretyjak háromszoros olimpiai és tízszeres világbajnok; a jégkorong történetének egyik legjobb kapusa. A Nemzetközi Jégkorongszövetség 100 éves évfordulóján megtartott szavazáson beválasztották a 100 év legjobb hat játékosa közé.

A szovjet férfi kosárlabda-válogatott tizennégyszer nyerte meg a nyári olimpiai játékok kosárlabda-tornáját, valamint kilencszeres világbajnok és tizennégyszeres Európa-bajnok. A szerzett érmek számát tekintve a Szovjetunió a kosárlabda történetének egyik legsikeresebb válogatottja.

A szovjet labdarúgó-válogatott világbajnokságon elért legjobb eredménye egy negyedik hely volt, amit az 1966-os világbajnokságon ért el. Az Európa-bajnokságokon sikeresebbek voltak. A legelső 1960-as tornát megnyerték, emellett három alkalommal (1964, 1972, 1988) végeztek a második helyen, egy alkalommal (1968) pedig negyedikek lettek. Az olimpiai játékokon kétszer nyertek aranyérmet (1956, 1988). Lev Jasin a labdarúgás történetének egyetlen aranylabdása, aki kapusként nyerte el a címet. Az 1975-ben aranylabdával díjazott Oleh Blohin a válogatottsági rekorder 112 mérkőzéssel és egyben a legeredményesebb játékos is 42 góllal. Rajtuk kívül még Ihor Bjelanov nyerte el a díjat 1986-ban.

Dátum	magyar neve	orosz neve	Megjegyzés
január 1.	Újév	Новый Год	A legnagyobb ünnep az évben az orosz hagyomány szerint
január 7.	Karácsony	Рождество	ortodox karácsony (Julián naptár szerinti december 25.)
február 23.	A Szovjet Hadsereg és a Haditengerészeti Flotta napja	День Советской Армии и Военно-Морского Флота	Ezen a napon alakult 1918-ban a Vörös Hadsereg; munkanap
március 8.	Nemzetközi nőnap	Международный Женский День	–
április 12.	Az űrhajózás napja	День Космонавтики	Ezen a napon tett Föld körüli utat 1961-ben Jurij Alexejevics Gagarin
május 1.	A munkások szolidaritásának ünnepe	Первое Мая – День Солидарности Трудящихся	a felvonulások napja
május 9.	A győzelem napja	День Победы	1945-ben ezen a napon lett vége Európában a második világháborúnak (a háborúnak május nyolcadikán lett vége, de az egyik kapitulációs okmányt május kilencedikén írták alá)
október 7.	A Szovjetunió Alkotmányának napja	День Конституции СССР	–
november 7.	A Nagy Októberi Szocialista Forradalom napja	Седьмое Ноября	A bolsevik forradalom ezen a napon volt 1917-ben

• A Szovjetunió kormányfőinek listája

• Kenéz Péter: A Szovjetunió története – A kezdetektől az összeomlásig, Akkord Kiadó Kft., 2008. ISBN 9789632520186
• Krausz Tamás: A Szovjetunió története, Kossuth Kiadó, 2008. ISBN 9789630958615
• Szónokyné Ancsin Gabriella, Krajkó Gyula, Kovács Csaba: A Szovjetunió utódállamai, JATEPress, 2001. ID 3159780001060
• Font Márta, Krausz Tamás, Niederhauser Emil, Szvák Gyula: Oroszország története, Pannonica Kiadó, 2001. ISBN 9789639252370
• Romsics Ignác: A 20. század rövid története, Rubicon-Ház Bt., 2011. ISBN 9789639839076
• Dolmányos István: A Szovjetunió története II: 1917-1961. Budapest: ELTE BTK (egyetemi jegyzet). 1965.  
• Az orosz forradalom^{[halott link]}
• A Nagy Októberi Szocialista Forradalom
• Tanulmányok Szovjetunióról
• Szovjetunió képei - Fotógyűjtemény a Szovjetunió mindennapi életéből.
• John Dewey benyomásai Szovjet-Oroszországról
• Bokor Pál: Vlagyivosztok, Kamcsatka, Szahalin (riportkönyv, Kossuth, 1978)