Type a search term to find related articles by LIMS subject matter experts gathered from the most trusted and dynamic collaboration tools in the laboratory informatics industry.
| Molière | |
 | |
| Született | Jean-Baptiste Poquelin 1622. január 15. Párizs |
| Elhunyt | 1673. február 17. (51 évesen) Párizs |
| Álneve | Molière |
| Állampolgársága | francia |
| Házastársa | Armande Béjart (1662. február 20. – 1673. február 17.) |
| Élettársa | Madeleine Béjart |
| Gyermekei | Esprit-Madeleine Poquelin |
| Szülei | Jean Poquelin |
| Foglalkozása |
|
| Iskolái |
|
| Halál oka | gümőkór |
| Sírhelye | Père-Lachaise temető (3, 1817. május 2. – , 25) |
 | |
| Molière aláírása | |
 A Wikiforrásban további forrásszövegek találhatók Molière témában. | |
 A Wikimédia Commons tartalmaz Molière témájú médiaállományokat. | |
| Sablon • Wikidata • Segítség | |
Jean-Baptiste Poquelin, írói és színpadi nevén Molière IPA: [mo.ljɛːʁ] (Párizs, 1622. január 15. – Párizs, 1673. február 17.) francia drámaíró, rendező és színész, a modern komédia megteremtője.
Egy párizsi királyi kárpitos fiaként látta meg a napvilágot; édesanyja korán meghalt. A polgárgyerek Poquelin a város nagyhírű jezsuita kollégiumába (College de Clermont) került, ahol a tudományok és a skolasztikus filozófia mellett latinul is megtanult, eredetiben olvasta Plautus és Terentius komédiáit.[1] Poquelin közeli barátságot kötött La Mothe Le Vayer abbéval, aki apja, François de La Mothe Le Vayer könyvtári hagyatékát gondozta; egyes források szerint ezek a művek nagy hatással voltak a későbbi szerzőre. Első munkái között tartják számon a Lucretius római filozófus által írt De Rerum Natura fordítását (elveszett).
Amikor az ifjú Poquelin tizennyolc éves lett, apja ráhagyományozta a Tapissier du Roi (udvari kárpitos) címet és az ezzel járó hivatalt, ami gyakori találkozásokat tett lehetővé számára a királlyal. Poquelin saját állítása szerint 1642-ben Orléans-ban jogi doktori címet szerzett, ezt azonban többen vitatják.
1643 júniusában szerelmével, Madeleine Béjart-ral és annak két testvérével L’Illustre Théâtre (Híres színház) néven megalapították első színtársulatukat, amely azonban 1645-ben csődbe ment. Poquelin ekkor vette fel a Molière nevet, egy kis dél-franciaországi faluról. A társulat tartozásai miatt Molière az adósok börtönébe került, ahonnan apja kölcsöne mentette ki.[2] Ezt követően Madeleine-nel együtt vándorszínésznek álltak, és tizenhárom éven keresztül a Párizs környéki falvakat járták. Utazásai során találkozott Conti hercegével, aki egy időre a társulat mecénása, és (ennek fejében) névadója volt.
Lyon városában Molière sokat játszott; korábban Maurice Scève és Rabelais alkotói zsenije is itt bontakozott ki. Madame Duparc – ismertebb nevén La Marquise – is ott csatlakozott a társulathoz. Ez idő tájt Pierre Corneille nagy igyekezettel (de hiába), később Jean Racine (ő viszont sikerrel) ostromolta La Marquise-t szerelmével. Racine a Théagene et Chariclée című darabját felajánlotta Molière társulatának, ő azonban – bár biztatta az ifjú szerzőt – nem tűzte műsorra a darabot. Racine ekkor művével az Hôtel de Bourgogne színtársulatához fordult. Amikor ez a lépés Molière fülébe jutott, minden kapcsolatot megszakított vele.
Molière 1658-ban érkezett Párizsba, és a Louvre (ekkor színházként működő) épületében némi sikerrel játszotta Corneille tragédiáját, A szerelmes doktor (Nicomède) című komédiát. Társulata elnyerte a Troupe de Monsieur címet (a „Monsieur” a király testvérét jelentette), és patrónusa segítségével egyesült az egyik ismert párizsi olasz commedia dell’arte-társulattal. 1659. november 18-án színházukban, a Petit-Bourbonban mutatták be Molière első átütő sikerűnek ismert darabját, a Kényeskedőket (Les Précieuses ridicules).
1661-ben, patrónusa kedvét keresve megírta, és műsorra tűzte A féltékeny herceg című darabot (Dom Garcie de Navarre, ou le Prince jaloux), ennek előadásán a király testvére (a Monsieur) játszotta Philippe, az Orléans-i Herceg szerepét. (A Monsieur-t annyira elbűvölte a színház világa, hogy hamarosan fel is adott minden állami hivatalt.) Ugyanebben az évben még két másik komédiája is sikerre jutott: a Férjek iskolája (L’École des maris) és a Kotnyelesek (Les Fâcheux), amit a király tiszteletére rendezett ünnepségen mutattak be.
1662-ben Molière, társulatának olasz tagjaival együtt átköltözött a Théâtre du Palais-Royal épületébe. Ugyanabban az évben feleségül vette Armande-ot, akit ő Madeleine Béjart húgának vélt (ám aki valójában Madeleine titkos kapcsolatból született lánya volt). Ekkor játszották a Nők iskolája című művét (L’École des femmes); mind a darab, mind Molière házassága nagy port kavart Párizsban. A művészetét ért kritika ellenében megírta A Nők iskolája kritikáját (La Critique de „l’École des femmes”) és a Versailles-i rögtönzést (L’Impromptu de Versailles).
Ellenfelei azonban a francia udvar felsőbb köreiben kerestek támogatást Molière kihívó realizmusa és engedetlensége ellen. Ehhez a mozgalomhoz csatlakozott Conti hercege és Jean Racine is. Ugyancsak kevéssé kedvelték Molière műveit a janzenisták és a hagyományos művek szerzői. Molière ekkor azonban még erős támogatókra talált: mellé állt a király is, és rendszeres jövedelem biztosítása mellett elvállalta Molière elsőszülött fiának keresztapaságát is. A kor irodalmi „orákuluma”, Nicolas Boileau-Despréaux szintén támogatta az írót.
1664-ben Versailles-ban bemutatták a Tartuffe-öt (Tartuffe, ou l’Imposteur), amelyet óriási felháborodás követett. A darab cselekménye dióhéjban: a jómódú Orgon meg van győződve arról, hogy vendége, Tartuffe mélyen vallásos, ennélfogva kiváló ember – azonban a valóságban Tartuffe számító hipokrita (képmutató), álszent (’tartuffe’ jelentése franciául). Orgont – mint a ház urát – arra ösztökéli, hogy családja tagjait hatalma alatt tartsa, így aztán Orgonon keresztül könnyű lesz uralkodni felettük. Mire Tartuffe igazi természete kiderül és Orgon rádöbben tévedésére, Tartuffe-nek törvényes befolyása van a család anyagi javai felett. Az utolsó pillanatban a király közbelép, és Tartuffe-öt börtönbe csukják.
A tartuffe (álszent, képmutató) szó a francia – és még sok más – nyelvben ma is használatos; azt az ember jelöli, aki csak színleli az erkölcsiséget, de főképpen a vallásos erényeket.
A hírre, hogy a király felfüggeszti a képmutató egyházfiról szóló darab előadásait, Molière 1665-ben megírta a sevillai csábító alakját,[3] a Don Juan vagy a kőszobor lakomáját (Don Juan ou le Festin de Pierre), ennek középpontjában egy ateista áll, aki vallásosnak mutatja magát, de Isten megbünteti őt. A király reakciója igen diplomatikus volt: mindkét előadást betiltotta, ugyanakkor biztosította a társulat és Molière közvetlen kincstári támogatását.
Lully segítségével zenés darabbá dolgozta át A szerelmes doktort, ekkor a „par ordre du Roi” (a király megrendelésére) alcímmel látta el, és így újra sikert hozott számára. 1666-ban mutatták be A mizantróp (Le Misanthrope) című (talán legkifinomultabb) darabját, amelyet azonban a korabeli közönség kevéssé értékelt.
Több próbálkozás után, némileg átdolgozva, 1667-ben ismételten megpróbálta színre vinni a Tartuffe-öt L’imposteur címmel, ám amint a király elhagyta Párizst, a főpapság betiltotta a művet, így azt csak pár évvel később, a királyi hatalom újbóli megszilárdítása után tűzhették ismét műsorra.
Molière ekkor már beteg volt, és jóval kevesebbet írt, mint korábban. 1668-ban Plautus nyomán megírta az Amphitryont, ebben ugyanakkor egyértelmű utalásokkal szolgál a király titkos szerelmi viszonyaira. A közönség nem fogadta tetszéssel Dandin György, vagy a becsapott férj (George Dandin, ou le Mari confondu) című darabját, A fösvény (L’Avare) azonban hatalmas sikert aratott.
Lullyvel társulva ismét zenés darabokat alkotott, amelyek közül legismertebb Az úrhatnám polgár (Le Bourgeois Gentilhomme), egyesek szerint volt patrónusa, a Fouquet ellen forduló Colbert leleplezését célzó szatíra. Ugyancsak Lullyvel együtt alkották meg a Psyché című tragikus balettet, amelynek szövegkönyvéhez Thomas Corneille (Pierre Corneille öccse) is hozzájárult.
1671-ben meghalt Madeleine Béjart, és Molière-t mind a veszteség, mind saját betegsége egyre jobban legyengítette. Ennek ellenére megírta a Scapin furfangjait (Les Fourberies de Scapin), ám az ezt követően írt Escarbagnas hercegnője (La Comtesse d’Escarbagnas) messze alatta maradt egyéb művei színvonalának.
A Tudós nők (Les Femmes savantes) 1672-es megírásához hozzájárult, hogy Lullyvel eltávolodtak egymástól, így Molière-nek vissza kellett térnie a hagyományos drámaformákhoz. A darab ugyanakkor nagy sikert aratott, és ez némi erőt adott a szerzőnek, hogy tovább dolgozzon.
Molière életének talán legismertebb momentuma az az utolsó pillanat, amikor a Képzelt beteg (Le Malade imaginaire) előadása közben a színpadon összeesett, majd néhány órával később saját otthonában meghalt. Az utolsó kenetet nem vehette magához, mert két pap is visszautasította a hívását, a halál pedig már a harmadik megérkezése előtt elérte.
Mivel a kor szokása szerint színészeket nem temethettek megszentelt földbe, csak özvegye, Armande közbenjárására, XIV. Lajos külön engedélyével, éjszaka búcsúztathatták el. (Földi maradványait 1792-ben a Panthéonba, majd 1817-ben a Père-Lachaise temetőbe helyezték át.)
Annak ellenére, hogy a tragédiát tekintette magasabbrendűnek, Molière a vígjátékai, és misztériumjátékai révén vált közismertté. A komédia műfajában íródott műveinek az improvizatív játékmódra épülő commedia dell’arte olasz hagyományát követték. Az ebben a műfajban is gyakran szereplő házassági bonyodalmakat, a megnemértés témáit, és a fennálló társadalmi rend álságos voltát Molière gúnyoló, szatirikus hanggal ötvözte, és vígjátékainak nem egy esetben pesszimista végkicsengést adott.
Halála után néhány évvel, 1677-ben királyi rendelet intézkedett Molière elárvult társulata és a Bourgogne-színház egyesítéséről. Ebből született meg a francia nemzeti színház, a Comédie-Française, amelyet „Molière háza”-ként is emlegetnek. Molière nemcsak író volt, hanem sokoldalú, minden irányban működő színházi ember is: színész, rendező, színigazgató és szerző egyszemélyben, darabjait közvetlen szükségletre, az előadás céljával írta. Az idő szorításában nem volt mindig lehetősége kidolgozni a végkifejletet, így a deus ex machina eszközeit alkalmazta, ettől darabjai még közvetlenebbek, még őszintébbek, még leleplezőbbek lettek. A fent említett olasz vígjátéki hagyományokon túl követte a latin, a francia, sőt a spanyol vígjátéki hagyományokat is; amiből csak merített, azt mind átlényegítette, egyéniségének pecsétjével hitelesítette. Műveinek előadásai ma is élményt jelentenek, darabjait ma is játsszák Európában, s természetesen a Comédie-Française deszkáin ő a legnépszerűbb szerző – darabjainak szereplői máig nem „haltak ki”. A képmutató és pénzsóvár világ működik tovább, ráismerünk a fösvényekre, a kékharisnyákra, az álszentekre. Van egy igen érdekes adatsor: a Comédie-Française deszkáin 1680 és 1920 közt 21 647-szer játszottak Molière-darabot, ugyanekkor Racine-éit 6753-szor, Corneille-éit 5241-szer.[4] Hazánkban már a XVIII. század végétől fordítani kezdték Molière darabjait, és azóta nálunk is fényes karriert futottak be művei.
Molière alkotói korszaka egybeesik a legnagyobb holland festők, Frans Hals és Rembrandt alkotói korszakával.
LIMS forum content by LIMS forum members is licensed under a Creative Commons Attribution-NonCommercial-ShareAlike 4.0 International License. Based on a work at www.limsforum.com.
