Type a search term to find related articles by LIMS subject matter experts gathered from the most trusted and dynamic collaboration tools in the laboratory informatics industry.
Az éghajlatváltozás (más néven klímaváltozás) az éghajlat tartós és jelentős mértékű megváltozását jelenti, helyi vagy globális szinten. Ez a változás kiterjedhet az átlagos hőmérsékletre, az átlagos csapadékra vagy a széljárásra. Az éghajlatváltozás jelentheti az éghajlat változékonyságának módosulását is. Egy adott klímaváltozás végbemehet akár néhány évtized alatt is. Klímaváltozás történhet a Földön végbemenő természetes folyamatok (pl. a földrészek tektonikus mozgása) következményeként, a bolygót érő külső hatások (pl. változások a Nap sugárzásának erősségében) eredményeképpen, vagy akár emberi tevékenység folytán (pl. az üvegházhatású gázok termelése ilyen emberi tevékenység).
A hétköznapi szóhasználatban a klímaváltozás kifejezés gyakran az éghajlat napjainkban végbemenő változására utal. A természetben mind a hidegebb éghajlattal járó glaciálisok, mind a felmelegedési (interglaciális) éghajlati folyamatok évezredek alatt mennek végbe, míg az emberi tevékenység kevesebb, mint 150 év alatt jelentős mértékben felgyorsította a globális felmelegedést. A klímakutatók szerint, ha az emberi tevékenység fel tudta gyorsítani a klímaváltozást, akkor le is tudja lassítani azt. A globális felmelegedés lelassítása érdekében számos dolgot tehetünk, melyek közül a legfontosabbak az erdőtelepítés, a fosszilis energia (szén, kőolaj, földgáz) megújuló energiával történő helyettesítése, energiahatékonyság növelése, műtrágyahasználat kiváltása a mezőgazdaságban, a tömegközlekedés előtérbe helyezése vagy éppen a lokalizáció (helyben megtermelt áruk helyben történő értékesítése) is hatékony eszköz lehet.
Bár a globális felmelegedés és a klímaváltozás (éghajlatváltozás) fogalmát sok esetben szinonímaként használják,[1] a két kifejezés nem ugyanazt takarja; globális felmelegedésnek a felszíni hőmérséklet antropogén hatások miatti globális emelkedését nevezik,[2] míg a klímaváltozás magában foglalja a globális felmelegedést és annak hatásait, következményeit is, például a csapadékkal vagy a légmozgással kapcsolatos változásokat.[3]
A legáltalánosabb definíció szerint a klímaváltozás a klíma hosszú távú, tartós változására utal, függetlenül az okoktól.[4] Ennek megfelelően a pár évtizednél rövidebb változások, mint az El Niño nem számítanak klímaváltozásnak.
A kifejezést sok esetben kifejezetten az ember által okozott változások leírására használják, szemben a természetes folyamatokkal.[5] Ebben az értelemben a közéleti és politikai viták során a klímaváltozást gyakorta szinonimaként használják a globális felmelegedéssel. Tudományos szempontból a globális felmelegedés csak a hőmérsékleti változásokra utal, míg a klímaváltozás a felmelegedés következményeit és az üvegházhatású gázok által okozott egyéb változásokat is magában foglalja.[6]
Általánosságban a Napból érkező és az űrbe kisugárzódó energia különbsége határozza meg a Föld egyensúlyi hőmérsékletét és klímáját, amit befolyásol az üvegházhatású gázok mennyisége a légkörben. Ezt az energiát a szelek, az óceáni áramlatok és egyéb mechanizmusok szállítják a bolygón, meghatározva ezzel a különböző régiók éghajlatát. A klímát befolyásoló folyamatok között találjuk a napsugárzást, a Föld pályájának változásait, a földfelszín és a kontinentális lemezek változását, a felhőket és az üvegházhatású gázok koncentrációját. Utóbbi növekedéséhez az emberi tevékenység is hozzájárul, ami felgyorsítja a természetes felmelegedést, ezzel gyors tempóban megváltoztatva az éghajlati mechanizmusokat. Ezek mellett számos visszacsatolási mechanizmus is létezik, melyek ezeket a hatásokat felerősítik vagy lecsökkentik. Az éghajlati rendszer számos eleme, mint az óceánok vagy a sarki jégtakarók lassan, míg más elemek gyorsabban reagálnak a változásokra.
A Föld éghajlatának összetevőiben bekövetkezett változások és azok interakciója természetes úton is történhet. Az 5 komponense az éghajlati rendszernek az atmoszféra, a hidroszféra, a krioszféra, a litoszféra és a bioszféra.[7]
Az óceánok alapvető részei az éghajlati rendszernek, ám változásai jóval hosszabb időt vesznek igénybe, mint a légkörben bekövetkezett változások, mely az óceánok nagy hőkapacitásának köszönhető. A rövidtávú változások, mint az El Niño, a csendes-óceáni vagy észak-atlanti ingadozások inkább csak éghajlati változékonyságot jelentenek, mint klímaváltozást. Hosszabb időtávon azonban az óceánok áramlása fontos szerepet játszik a hő földi elosztásában.
Tekintve, hogy a sajtóban és a politikai viták során a klímaváltozás szót leggyakrabban az emberi tevékenység által okozott változásokhoz kötik, érdemes figyelembe venni, hogy ez milyen hatást gyakorol az éghajlatra. A tudományos konszenzus a kérdésben azt állítja, hogy a klíma változik, ami jelentős részben az emberiségnek köszönhető.[8] A klímát megváltoztató emberi tevékenységek közül ugyan a legtöbb figyelmet a fosszilis energia használatából származó szén-dioxid és más üvegházhatású gázok kibocsátása kapja, bár a klímakutatók egy kis része[9] vitatja ezt. A tudósok többsége mindenesetre amellett teszi le a voksát, hogy a klímát alapvetően befolyásolják olyan emberi tevékenységek is, mint az erdőirtás, a földhasználat, az állattenyésztés vagy az ózonréteg elvékonyodása.
Apró változások a Föld napkörüli pályáján a földet érő napsugárzás és annak eloszlásának a változásához vezethetnek. Habár az éves napsugárzás terén ez nem okoz komoly változásokat, ez földrajzilag és évszakok szerint jelentősen módosulhat. A pálya változása három dologból fakadhat, ezek a Föld excentricitásának változása, a tengelyferdeség változása és a Föld tengelyének precessziója. Ezek a tényezők közösen felelősek a Milanković-elmélet szerinti ciklus kialakulásáért, mely nagy hatást gyakorol a Föld klímájára,[10] de nehéz korrelációt kimutatni a glaciális és interglaciális ciklusokkal, mivel az északi és déli klímaviszonyok jelentősen eltérnek egymástól. A déli pólus eljegesedései és melegedési periódusai más ciklust mutatnak, mint az északié.
A Nap a Föld elsőszámú energiaforrása, így mind a rövid, mind a hosszú távú változások jelentősen befolyásolják az éghajlatot. 3-4 milliárd évvel ezelőtt a Nap a jelenleg kibocsátott energiának csupán 70%-át sugározta a Földre, ami a jelenlegi összetételű atmoszféra mellett nem tette volna lehetővé a folyékony víz létét, azonban régészeti bizonyítékok szerint ez nem így volt.[11] Elméleti megoldások léteznek erre a paradoxonra, melyek közül a legismertebb szerint az akkori atmoszféra jóval nagyobb mennyiségű üvegházhatású gázt tartalmazott.[12] A következő 4 milliárd év során a Nap energiakibocsátása és a légkör jelentősen változott, melyek közül a nagy oxigenizációs esemény 2,4 milliárd évvel ezelőtt volt a legfontosabb változás. A következő 5 milliárd év során a Nap halála, mely során az előbb vörös óriássá majd fehér törpévé válik, szintén jelentős változásokat okoz majd, mely során a vörös óriás fázis idején az összes addig túlélő földi élet is megszűnhet. A Nap kibocsátása rövidebb távon is változik, mint például a 11 éves napciklus vagy a hosszabb modulációk. A Nap kibocsátásának változása lehet felelős a kis jégkorszakért vagy az 1900 és 1950 közötti melegedés egy részéért.[13] A Nap kibocsátásának ciklikus változása nem teljesen ismert, ám különbözik a Nap öregedésével kapcsolatos változásoktól. A kutatások szerint ez lehet a felelős a Maunder-minimumért vagy éppen a kis jégkorszakért.[14][15]
A vulkánkitörések számos gázt és részecskét juttatnak az atmoszférába. Az éghajlat megváltoztatására elegendő nagyságú kitörések évszázadonként néhány alkalommal történnek és pár évre (elsősorban a napsugárzás akadályozásával) lehűtik a környezetet. A Mount Pinatubo 1991-es kitörése jelentősen befolyásolta az éghajlatot.[16] A Tambura 1815-ös kitörését a „nyár nélküli év” követte.[17] Az ennél jóval nagyobb kitörések csak pár százmillió évenként történnek, ám erőteljes melegedést és kihalási eseményt okozhatnak.[18] A vulkanikus tevékenység része a szénciklusnak is, bár az Amerikai Egyesült Államok geológiai kutatásai szerint a vulkánkitörések által légkörbe jutó szén-dioxid eltörpül az emberi tevékenység mellett, mely 100-300-szor nagyobb.[19] A Föld összes vulkáni tevékenységéből származó mennyiségre jelenleg még becslés sincs, mivel széndioxid nem csak konkrét kitöréseknél szabadul fel, hanem számtalan más folyamatban is.
Évmilliók alatt a lemezmozgások megváltoztatják a földfelszínt és az óceánokat, azok arányát és topográfiáját. Ez jelentős befolyással lehet mind a helyi, mind a globális klímára.[20] A szárazföldek helyzete meghatározza az óceánok kiterjedését és formáját és így hatással van az azokban végbemenő áramlásokra is. Mivel az óceánok jelentős szerepet töltenek be a meleg és a nedvesség globális áramlásában, így ezek a változások alapvetően befolyásolják a globális és helyi éghajlatot. Az óceánok közötti kapcsolat változására egy viszonylag friss példa lehet Panama kialakulása, mely 5 millió éve megszüntette a közvetlen kapcsolatot az Atlanti- és a Csendes-óceán között. Az óceáni áramlások változásával ez vezethetett a Golf-áramlat kialakulásához és az Északi-félteke jégsapkájához, mivel ez nem jut el az északi pólushoz az Észak-Atlanti tengerfenék jellemzői miatt. Így hőkiegyenlítő szerepet sem játszhat.[21][22]
A klímaváltozás bizonyítékai számos forrásból származhatnak, melyek alkalmasak a múlt éghajlatának a rekonstruálására. Tekintve, hogy hiteles, teljes és pontos mérési adatok csupán a 19. század közepétől találhatóak, a korábbi adatok indirekt eredményeken alapulnak. A múltbéli hőmérsékletre következtethetünk a vegetáció változásaiból, a jégmagokból, segíthet minket a dendrokronológia, a tengerszint változása és a glaciológia.
A földi légkör szén-dioxid koncentrációjának változása
A klímakutatók szerint, ha elérjük a 450 ppm értéket, a napjainkban tapasztalható klímaváltozás, a globális felmelegedés egy öngerjesztő folyamat által oly mértékben fog felgyorsulni, hogy az emberiség a jelenlegi társadalmi és gazdasági fejlettségi szintet fenntartva képtelen lesz alkalmazkodni a jelenleg megváltozott éghajlati viszonyokhoz.
A földi állomások mérési adatait a 20. század közepétől rádiószondával felszerelt léggömbök, az 1970-es évektől pedig műholdas adatok egészítik ki. Az 18O/16O arány a kalcitban és a jégmagokban, melyet az óceánok múltbéli hőmérsékletének megállapítására használnak egy lehetséges klíma-proxy, akárcsak a következő fejezetekben bemutatandó egyéb megoldások.
A közelmúlt klímájának változására következtethetünk az ezzel összefüggő letelepedési és mezőgazdasági, földhasználati változásokból. Régészeti adatok, szájhagyomány és történelmi dokumentumok alkalmasak lehetnek a múlt klímájának megismerésére, arra való következtetésre. A klímaváltozás hatásai összeköthetőek számos korábbi civilizáció bukásával is.[23] Közvetlenül, csak a klímaváltozáshoz a civilizációk felbomlása, bukása nem köthető, de van ahol mérvadó (Közép-Ázsia, Mükéne). Valójában ehhez több tényező szükséges: természeti források felélése, társadalmi egyenlőtlenség (oligarchikus felépítés), saját összetettségük, bürokratikus felépítés. Késlelteti a gazdasági sokszínűség, és pl. az innováció.[24]
A klíma változását egyik legérzékenyebben jelző indikátor a gleccserek változása. A gleccserek mérete az olvadás illetve a friss hó közötti egyensúly eredményeként jön létre, és mint ilyen alkalmas lehet a változás követésére és jelzésére. A gleccserek növekedése és csökkenése azonban nem csupán a külső okokra vezethető vissza. A hőmérséklet vagy a csapadék változékonysága miatt azonban a pontos adatokhoz és a változások irányának követéséhez szükséges, hogy hosszabb időtávot vagy több gleccsert vizsgáljunk a változékonyság kiküszöbölése és a valóban klímaváltozáshoz köthető hatások megértése céljából. A világ gleccsereiről a ’70-es évek óta készítenek leltárt, eleinte légi fotók és térképek, mára már műholdas mérések alapján. Ez több mint 100 000 gleccsert foglal magában, melyek összterülete 240 000 km², és előzetes becslések alapján még további 445 000 km²-nyi jégborítás van hátra. A Világ Gleccserfigyelő Szolgálat éves szinten gyűjt adatokat a gleccserek visszavonulásáról és tömegéről. Ezen adatok szerint a gleccserek területe jelentős mértékben csökken világszerte, különösen erősen az 1940-es években, míg az 1920-as és 1970-es években volt némi stabilitás/növekedés majd 1980-as évek óta újra felgyorsult a csökkenés.[25]
A közép illetve késő pliocén óta a legfontosabb klimatikus változás glaciális és interglaciális ciklusok változása, melyek közül most éppen 11 700 éve tartó interglaciális ciklus van.[26] A gleccserek által hagyott morénák is sok információval szolgálhatnak a múlt klímáját illetően.
A sarki jégsapka csökkenése mind kiterjedésben, mind vastagságban az elmúlt pár évtizedben újabb bizonyíték a klíma gyors változására.[27] A jelenlegi műholdas adatok szerint az északi-sarki jégsapka évtizedenként 11,5%-kal csökken az 1979 és 2000 közötti átlaghoz viszonyítva.[28] 2012 júliusában nem csupán a tengeri jég olvadása volt minden korábbinál nagyobb mértékű, hanem Grönland felszínén is 1889 óta nem látott mértékű olvadás indult meg.[29] Grönland klímája egyébként változékony, kora középkori adat, miszerint a vikingek úgy hajóztak Izlandról Grönlandra, majd onnan Észak-Amerikába, hogy egyetlen jéghegyet sem láttak. Maga a sziget neve („Zöld föld”) is onnan ered, hogy a vikingek mezőgazdasági tevékenységre alkalmas klímaviszonyokat találtak. Néhány évszázaddal később Grönland éghajlata viszonylag hirtelen hidegebbre fordult, a viking települések megszűntek. A jelenlegi melegedés még mindig nem éri el a kora középkori szintet.
A növényzet és a klíma változása között is lehet összefüggés. A hőmérséklet vagy a csapadék emelkedése a növénytakaró növekedéséhez vezethet. A fokozatos emelkedése egy régióban gyorsabb virágzáshoz és terméshez vezethet, mely a többi élőlényre is hatással van. A hideg esetében ez természetesen fordítva van.[30] A nagyobb, gyorsabb és mélyrehatóbb változások azonban már problémásabbak lehetnek és a növények pusztulásához és elsivatagosodáshoz is vezethetnek bizonyos esetekben.[31][32]
Az Éghajlatváltozási Kormányközi Testület (Intergovernmental Panel on Climate Change, IPCC) szerint a levegő földközeli átlaghőmérséklete 1905 és 2005 között 0,74 ± 0,18 °C-kal nőtt.[33] A testület szerint ennek fő okai a 19. század közepe óta a légkörbe juttatott üvegházhatású gázok. Ezek növelik a légkör alsó rétege, a troposzféra hőmérsékletét.[34][35] (Lásd: Üvegházhatás) A kutatók hevesen vitáznak arról, hogy a felmelegedést mennyiben idézik elő természeti hatások (a napsugárzás erősödése, a vulkáni tevékenység, a Föld pályaelemeinek változása) és mennyiben emberi tevékenységek. A legelfogadottabb vélemény a globális felmelegedés felgyorsulását nagyobb részben emberi okokra vezeti vissza. Számításaik szerint a naptevékenység és a vulkánosság alakulása a globális felmelegedés ellen hat.[36]
Az IPCC által elfogadott éghajlatmodellek szerint a Föld felszíni hőmérséklete 1990 és 2100 között feltehetően 1,1–6,4 °C-kal nő.[34] Bár a legtöbb tanulmány csak 2100-ig tekint előre, a felmelegedés utána is folytatódhat, hiszen a szén-dioxid (CO2) más üvegházgázokkal együtt hosszú ideig a légkörben marad.[34]
A hőmérséklet globális növekedése környezeti változásokhoz, a tengerszint emelkedéséhez, a csapadék mennyiségének és térbeli eloszlásának megváltozásához vezet. Várhatóan nő a növények terméshozama. Mindez komolyan hathat a gazdaságra, növelheti vagy csökkentheti egyes országok nemzeti össztermékét. Számíthatunk egyes természetes vizek kiszáradására és a legtöbb folyó vízhozamának növekedésére, a gleccserek (el)olvadására. Az árvizek, hurrikánok és tájfunok gyakoribbakká és pusztítóbbakká válhatnak, eközben a fagy és általában a hideg okozta károk jelentősen csökkenhetnek. Egyes állat- és növényfajok kipusztulásának sebessége jelentősen nőhet, másoké viszont megállhat; új ökológiai fülkék alakulhatnak ki és népesedhetnek be. Eközben bizonyos invazív fajok elterjedése felgyorsulhat, számos élőhely ökológiai egyensúlya felborulhat. Egyes betegségek könnyebben elterjedhetnek; több, „megfékezettnek” hitt betegség mutáns változatai megjelenhetnek. A változások a Föld egyes területein különbözőek lehetnek.
A hőmérséklet növekedésére számos bizonyíték létezik a levegő és az óceánok hőmérsékletének melegedésétől a gleccserek olvadásán át a tengerszint emelkedéséig.[37][38][39] A Föld átlagos felszíni hőmérsékletére illesztett lineáris trend szerint 1905 és 2005 között 0,74 ± 0,18 °C-kal emelkedett. A vizsgált időszak második felében a melegedés üteme a kezdetben megfigyelt kétszeresére gyorsult (évtizedenként 0,13 ± 0,03 °C a 0,07 ± 0,02 °C után). A városok hőtöbblete elenyészően, évtizedenként mintegy 0,002 °C-kal járult hozzá ehhez.[40] A troposzféra alsó részének hőmérséklete a műholdas mérések szerint 1979 óta évtizedenként 0,13 és 0,22 °C között emelkedett. Ez teljesen beleillik az elmúlt egy-két ezer év relatív hőmérsékleti stabilitásába, amin belül jelentősek a regionális változásokkal, mint a középkori meleg időszak vagy a kis jégkorszak.[41] Többen attól félnek, hogy ez a viszonylagos stabilitás a 20. században felborult: gyorsan elértük, majd az ezredfordulóra meg is haladtuk az európai középkori meleg periódus 1000 körüli csúcshőmérsékletét. Egyes rekonstrukciók szerint mára túljutottunk a holocén i. e. 6000 körül volt kettős hőmérsékleti csúcsán is — mások szerint azt még meg se közelítettük.
A NASA Goddard intézete és a National Climatic Data Center legújabb becslései szerint 2005 és 2010 volt a két legmelegebb év a 19. században bevezetett széles körű, megbízható mérések kezdete óta, pár század fokkal megelőzve az 1998-as évet.[42][43][44] A Climatic Research Unit becslései szerint 2005 a második legmelegebb év 1998 után, míg 2003 és 2010 holtversenyben áll a harmadik helyen, jóllehet az egyes évek közötti különbség hibahatáron belül van.[45] A Meteorológiai Világszervezet által a globális klíma helyzetéről kiadott 2010-es jelentés szerint a 2010-es +0,53 °C érték éppen csak megelőzi a 2005-ös (+0,52 °C) és 1998-as (+0,51 °C) adatokat, a különbségek statisztikailag nem számottevőek.[46]
Az 1998-as év az El Niño hatására volt különösen meleg.[47] A globális hőmérséklet rövidtávú fluktuációi könnyen felülírhatják és elfedhetik a hosszabb trendeket, ez azonban konzisztens a 2002 és 2009 között megfigyelt relatíve stabil hőmérséklettel.[48][49] 2010 újra El Niño év volt, ám a 2011-es La Niña év, mely az oszcilláció hidegebb részén helyezkedik el, ennek ellenére is 1880 óta a 11. legmelegebb év volt. 1880 óta a 13 legmelegebb év közül 11 2001 és 2011 között volt.[50]
A hőmérséklet változása földrajzilag nem egyenletes. A földfelszín 1979 óta kétszer gyorsabban melegedett az óceánoknál (évtizedenként 0,25 °C, illetve 0,13 °C).[51] Ennek oka az óceánok magasabb effektív hőkapacitása és a párolgás okozta hőveszteség.[52] Ennek, illetve a jég és a hó által okozott albedóváltozásnak köszönhetően az északi félteke gyorsabban melegszik, mint a déli. Az üvegházhatású gázok kibocsátásának földrajzi különbségei ebben nem játszanak jelentős szerepet, mivel a gázok elég ideig vannak a légkörben ahhoz, hogy elkeveredjenek.[53]
A közelmúltban felgyorsuló tendencia eredményeként érezhetően mediterrán típusúvá kezd válni hazánk időjárása: Hosszú, forró és száraz nyarak, rövid, enyhe valamint hóban szegény telek, a tavasz és az ősz lerövidülése, a növekvő évi átlaghőmérséklet és napfénytartam mellett a gyakori aszályos időszakok között ritkán lehulló, néha azonban nagy mennyiségű – következményeként egyes térségekben akár villámárvizeket is okozó – eső jellemzik.[54][55][56][57][58][59]
A klímaváltozás nemcsak az éghajlatot és az évszakok folyását, a csapadék és a napsütés mennyiségét és eloszlását változtatja meg, hanem mindezek hatása továbbgyűrűzik. Az extrém időjárás komoly gazdasági károkat okoz a fejlett és a fejlődő országoknak egyaránt, és a globális GDP csökkenését is okozhatja. A jövőre vonatkozó becslések azt jósolják, hogy a lakosság nagy része, tehát a vidéken és a városban élők egyaránt ki lesznek téve a klímaváltozás a hétköznapokban és érzékelhető hatásainak. A legkiszolgáltatottabb és leginkább veszélyeztetettebb területek Dél- és Délkelet-Ázsia.
Emellett társadalmi hatásai sem elhanyagolhatóak: az élhetetlenné váló éghajlatú területeken nő a feszültség, és egyre több a konfliktusforrás, amely hosszú távon fegyveres konfliktusokhoz is vezethet. Az éghajlatváltozás a különböző társadalmi csoportokra sem egyenlően hat: az alacsonyabb társadalmi réteghez tartozó osztályok kiszolgáltatottabbak a katasztrofális hatásoknak.
A földtörténet egészét tekintve jól látható, hogy az éghajlatváltozások természetes jelenségek. Melegedések és lehűlések követik egymást, a jelenlegi melegedési ráta az ábrák alapján illeszkedik az eddig megismert földtörténeti folyamatok hosszú távú – százezer év vagy hosszabb – trendjébe, a legutóbbi 10 ezer évét azonban már sérti a 20. század óta.
Az 1860-as évektől léteznek rendszeres meteorológiai feljegyzések. Az azóta eltelt időszak hőmérséklet-változásait tetszetős diagramokon mutatják be. A 19. század közepe azonban egy hideg periódus vége, ami után a felmelegedés teljesen normális. A hőmérsékletek nagyobb időtávlatokra tekintő összehasonlításai egészen mást mutatnak, méghozzá azt, hogy az elmúlt 65 millió évben a Föld átlaghőmérséklete szinte folyamatosan csökkent. Jelenleg a kainozoikum leghidegebb szakaszát éljük. Az is látható, hogy a kainozoikumi eljegesedés néhány millió éve szintén egy lehűlés története: a felmelegedések utáni újabb jégkorszakok egyre hidegebbek lettek. A grafikonon úgy tűnik, mintha az utóbbi néhány százezer évben nőtt volna az éghajlat instabilitása is (nagyobbak a kilengések), azonban ez valószínűleg inkább annak következménye, hogy a hozzánk közelebbi időkben pontosabban állapítjuk meg a kort és a hőmérsékletet is. Az utóbbi három lehűlési periódust vizsgálva az is szembetűnő, hogy a hőmérséklet többször is hirtelen nőtt meg a mai fölé, majd lassan esett vissza.
A Föld történetében melegebb (ún. melegház) és hidegebb (hidegház) időszakok váltották egymást,[61] mindenféle ciklikus jelleg nélkül. Különböző rekonstrukciók szerint a Föld átlagos hőmérséklete 6-8 °C-kal több, másokban akár 10–12 °C-kal kevesebb is lehetett a jelenleginél.
Milutin Milanković szerb meteorológus elmélete szerint pleisztocénben ciklikusan visszatérő glaciális időszakok alapvető okai a Föld pályaelemeinek különféle változásai. Ezen teória szerint jelenleg egy hosszúnak (100–150 ezer év) ígérkező interglaciális időszak elején tartunk.[62] Problémát okoz a klímakutatóknak, hogy a jégfúrásokból – jégmagokból – származó vizsgálati eredmények ezt az elképzelést nem, illetve nem egyértelműen támasztják alá.[63] Mi több, az orosz–francia Vosztok–2 jégfúrás antarktiszi adatai[64] egészen mást mutatnak, mint a grönlandi jégfúrások.[65] Ennek alapján bizonyos, hogy a két félteke hőtörténete drasztikusan különböző.
A Vostok–2 több mint 2000 méteres fúrómagja jó lehetőséget adott az Antarktisz 400 ezer éves hőmérséklet-változásainak vizsgálatára. Mintegy 120–130 ezer éve az Antarktiszon a mainál melegebb volt – csakúgy, mint 320 ezer éve. Ez a növekedés egészen gyors volt; gyorsabb, mint ezt bárki gondolta volna. E csúcsok közben 240 és 400 ezer éve a maihoz hasonló volt az Antarktisz hőmérséklete, ami az ilyen melegedések után lassan, ingadozásokkal esett vissza körülbelül a hidegcsúcsok környékére. Mintegy húszezer éve kezdett újra növekedni, és ma is nő. A folyamat teljesen független az emberiségtől, az elmúlt évszázadban nem látszik semmilyen tendenciaváltozás. Ráadásul az Antarktisz hőmérsékletének változásai szemmel láthatóan nem követik a kainozoikumi eljegesedés máshol tapasztalható ciklusait.[66]
Más elméletek szerint a mostani interglaciális időszak nem egy ciklikus természeti folyamat része, hanem az emberi tevékenység által légkörbe juttatott üvegházgázok okozzák. E feltételezés szerint ez az időszak hozzávetőleg 100 000 évig tart majd.[67][68] Tény, hogy 417 000 év alatt sohasem lépte túl a légkör szén-dioxid-koncentrációja a 300 ppmv értéket, és jelenleg 383 ppmv, a Föld teljes korának azonban ez csak 0,01%-a, így nem vonható le pusztán ebből az adatból jó következtetés. A szén-dioxid üvegházgáz, tehát amíg viszonylag kevés van belőle, koncentrációjával a levegő középhőmérséklete is nő. A légköri szén-dioxidnak ez a koncentrációja azonban kirívóan alacsony, a Föld szinte teljes történetében ennek többszöröse volt.
A glaciális-interglaciális ingadozások érintik bolygónk szárazföldi területeinek nagy részét, elsősorban Grönlandot, az Antarktiszt, Észak-Amerikát és Eurázsiát. A jelenlegi földi éghajlati rendszer még mindig a jégkorokra jellemző glaciális és interglaciális közti állapotban van. Minden éghajlati öv hőmérséklete bőven alatta marad a jégkorszakként emlegetett kainozoikumi eljegesedés interglaciális periódusainak. A Duna-glaciálisra jellemző adatok:
| északi szélesség (fok) |
korábbi átlaghőmérséklet (°C) |
glaciális átlaghőmérséklet (°C) |
interglaciális átlaghőmérséklet (°C) |
mai átlaghőmérséklet (°C) |
|---|---|---|---|---|
| 0 | 31 | 26 | 29 | 28 |
| 20 | 29 | 20 | 28 | 25 |
| 40 | 24 | 6 | 20 | 16 |
| 60 | 15 | –25 | 9 | 2 |
| 80 | 8 | ? | –1 | –17 |
Az északi sarkvidék környékén még alig 1000 éve is jóval melegebb éghajlat volt a mainál. Történeti adataink vannak arról, hogy a vikingek nyitott hajókon keltek át Skandináviából Izlandra anélkül, hogy jéghegyeket láttak volna, majd Grönland déli részének jégmentes területein településeket alapítottak – ahol földművelést is folytattak –, majd probléma nélkül átkeltek Észak-Amerikába is.
Az 1310-es években elkezdődött a „kis jégkorszak”, ami a 19. századig tartott.
Az 1960-as években még egy közeledő új jégkorszak veszélyeit rebesgették, ám egy évtizeddel később felfedezték a globális felmelegedést. Ennek okának az ember tevékenységét nevezték meg.[69]
LIMS forum content by LIMS forum members is licensed under a Creative Commons Attribution-NonCommercial-ShareAlike 4.0 International License. Based on a work at www.limsforum.com.
