Type a search term to find related articles by LIMS subject matter experts gathered from the most trusted and dynamic collaboration tools in the laboratory informatics industry.
Az utasításkészlet, vagy utasításkészlet-architektúra (Instruction Set Architecture, ISA) a számítógép-architektúra programozáshoz kötődő része, ami magába foglalja a bitszélességet, a használható natív adattípusokat, gépi kódú utasításokat, regisztereket, címzési módokat, memóriaarchitektúrát, megszakítás- és kivételkezelést és a külső I/O-t. Az ISA specifikációjához tartoznak az opkódok (a gépi kód) és az adott processzor natív parancsai.
Az utasításkészlet-architektúra különbözik a mikroarchitektúrától, ami az utasításkészletet megvalósító processzortervezési technikák összessége. Nagyon különböző mikroarchitektúrájú számítógépeknek is megegyezhet az utasításkészletük. Például az Intel Pentium és az AMD Athlon az x86 utasításkészlet csaknem azonos változatát valósítja meg, de radikálisan különböző belső felépítéssel.
Egyes virtuális gépek utasításkészlete támogatja a Smalltalk, Java virtuális gép vagy a Microsoft Common Language Runtime-jának a bájtkódját oly módon, hogy a gyakrabban végrehajtott kódrészleteket natív gépi kódra fordítják, a kevésbé gyakoriakat pedig interpretálva futtatják (lásd Just-in-time compilation). A Transmeta hasonlóan valósította meg az x86 utasításkészlet futtatását VLIW processzorokon.
Az utasításkészletek osztályozhatók:
A komplex utasításkészlettel rendelkező számítógépek (CISC) sok olyan, specializált utasítással bírnak, melyeket a programok csak ritkán használnak. A csökkentett utasításkészletű számítógépeket (RISC) úgy egyszerűsítették le, hogy csak azokat az utasításokat valósították meg bennük, melyek gyakran előfordulnak a programokban; a ritkább műveleteket szubrutinokkal oldják meg, a ritkán használt utasítások nagyobb futási idejét pedig ellensúlyozza az egyszerűbb felépítés. Elméleti fontosságú még a minimális utasításkészletű számítógép (MISC) és az egy utasításos számítógép; ilyenek kereskedelmi forgalomba nem kerültek. További variációk a nagyon hosszú utasításszavú (VLIW) architektúrák, ahol a processzor számos utasítása van egyetlen hosszú utasításszóba belekódolva, és a VLIW utódjának tekintett utasításkészlet nélküli számítástechnika (NISC).
A gépi kód vagy gépi nyelv diszkrét állításokból vagy utasításokból épül fel. Egy-egy gépi nyelvű utasítás a feldolgozó architektúrán belül az elvégzendő feladaton túl kijelölhet:
A bonyolultabb műveletek ezeknek az egyszerűbb elemek kombinációjaként építhetők fel. A gépi kódú utasítások egymás után hajtódnak végre, vagy ahogy a programlefolyás-vezérlő utasítások meghatározzák.
Számos utasításkészletben megtalálhatók a következő alapvető műveletek:
Egyes platformok utasításkészlete „komplex” utasításokat is tartalmaz. Egyetlen komplex utasítás elvégzi, ami más számítógépeken sok normál utasítás feladata lenne. Az ilyen utasítások jellemzői, hogy több lépésben hajtódnak végre, számos végrehajtó egységet foglalkoztatnak vagy más módon nagyobb léptékűek az ugyanazon a processzoron futó egyszerű utasításoknál. Néhány példa komplex utasításokra:
Mostanában népszerű komplex utasításfajták a SIMD-, azaz Single-Instruction Stream Multiple-Data Stream (egy utasításfolyam, több adatfolyam), illetve vektorműveletek, melyek ugyanazt az aritmetikai műveletet végzik el egy időben nagy mennyiségű adaton. A SIMD segítségével lehetséges nagy vektorok vagy mátrixok manipulációja rövid idő alatt. A SIMD utasítások a hang-, kép- és videofeldolgozásban alkalmazott algoritmusok könnyű párhuzamosítását teszik lehetővé. Számos SIMD-implementáció jelent meg a piacon olyan kódneveken, mint MMX, 3DNow! vagy AltiVec.
Speciális célú processzorok, pl. GPU-k is tartalmaznak komplex utasításkészleteket. Mindazonáltal az ilyen egyedi processzorokhoz tartozó komplex utasításkészletek (és a natív assembly nyelv) gyakran nem hozzáférhetők publikusan a gyártói hardver zártságából fakadóan, így a szoftverfejlesztők szabványosított magasabb szintű nyelveken és API-kon keresztül programozhatják csak őket. Az OpenGL virtuális utasításkészlet és virtuális asszembly nyelve (ARB assembly language) és a CUDA példázzák az ilyen, natív utasításkészlet fölött létrehozott hardverabsztrakciós rétegeket.
A hagyományos architektúrák utasításai a következőkből épülnek föl: az elvégzendő utasítást meghatározó opkódból (pl. „add a memóriacím tartalmát egy regiszterhez”) és nulla vagy több operandusból (regiszterek, memóriacímek vagy konstans értékek). Az operandusoknak lehetnek az értelmezésüket meghatározó különböző címzési módjaik vagy fix mezőkön helyezkednek el.
A nagyon hosszú utasításhosszú (VLIW) architektúrákon, amik közé több mikrokód-architektúra tartozik, egyetlen utasítás több egyidejűleg végrehajtandó opkódot és azok operandusát tartalmazhatja.
Egyes egzotikus utasításkészletekben az opkód mező nem létezik (ilyen a Transport Triggered Architecture – TTA – és a Forth virtuális gép), csak operandus(oka)t. Más szokatlan, zéróoperandusú utasításkészletek nem tartalmaznak operandusmezőket, ilyen néhány veremgép, köztük a NOSC [1].
Az utasítások hossza vagy mérete az architektúrák között széles tartományban változhat: egyes mikrokontrollerek négy bitjétől a VLIW rendszerek több száz bitjéig. A személyi számítógépek, mainframe-ek és szuperszámítógépek tipikus CPU-nak utasításhossza 8–64 bit között van. Az x86 architektúrában a leghosszabb lehetséges utasítás 15 bájtos (120 bites).[1] Egy utasításkészleten belül az egyes utasítások különböző hosszúak is lehetnek. Bizonyos architektúrákon, jellemzően a legtöbb RISC gépen, az utasítások fix hosszúak, általában az adott architektúra szóhosszától függően. Más architektúrákon az utasítások különböző hosszúak lehetnek, tipikusan bájt vagy félszó többszörösei.
Egy programot alkotó utasításokat ritkán adnak meg eredeti, numerikus formájukban. A programozók általában assembly nyelven adják meg őket, vagy még gyakrabban, fordítóprogram állítja elő őket.
Az utasításkészletek tervezése komplex feladat. A mikroprocesszor fejlődésének két fontos állomása kapcsolódik ehhez. Az első a CISC (Complex Instruction Set Computer, komplex utasításkészletű számítógép), ami számos különböző utasítással rendelkezett. Az 1970-es években a mérnökök arra jutottak, hogy számos, ritkán használt utasítás egyszerűen elhagyható lenne. Az eredmény a RISC (Reduced Instruction Set Computer, csökkentett utasításkészletű számítógép) lett, egy kevesebb utasítást használó architektúra. Az egyszerűbb utasításkészlet előnye a magasabb elérhető órajel, csökkent processzorméret és energiafogyasztás. A komplexebb utasításkészlet ugyanakkor segítheti egyes utasítások optimalizálását, javíthatja a gyorsítótár hatékonyságát, egyszerűsítheti a programozást.
Egyes utasításkészletek fejlesztői fenntartottak egy vagy több opkódot egyfajta rendszerhívás vagy szoftvermegszakítás számára. Például a MOS Technology 6502 erre a 00H kódot, a Zilog Z80 a C7,CF,D7,DF,E7,EF,F7,FFH[2] nyolcbájtos kódot, míg a Motorola 68000 az A000..AFFFH közötti kódokat használja erre a célra.
A gyors virtuális gépek megvalósítását nagyban támogatja, ha egy utasításkészlet megfelel a Popek- és Goldberg-féle virtualizációs követelményeknek.
A zavartűrő programozásban (Immunity Aware Programming) is használt NOP-csúszdák megvalósítása egyszerűbb, ha a memória definiálatlan, „nem programozott” állapotát NOP utasításnak értelmezi a processzor.
Többprocesszoros rendszereken könnyebb megvalósítani nem blokkoló szinkronizációs algoritmusokat, ha az utasításkészlet támogat olyan jellegű kombinált utasításokat, mint a fetch-and-add, a load-link/store-conditional (LL/SC) vagy az atomi compare and swap.
Egy adott utasításkészlet hardveres (mikroarchitekturális) megvalósítása sokféle formát ölthet. Ezek egymással binárisan kompatibilisek, de különböző kompromisszumokat képviselhetnek költség, teljesítmény, energiafelhasználás, méret stb. tekintetében.
Egy processzor mikroarchitektúrájának tervezésekor a mérnökök olyan (gyakran külön megtervezett) bedrótozott elektronikus áramköri blokkokat használnak fel, mint az összeadó, szorzó, számláló áramkörök, regiszterek, ALU-k stb. Valamiféle, a regiszterek közti adatmozgást leíró nyelv (register transfer language) segítségével modellezik az ISA utasításainak dekódolását és kibocsátását. Két fő módja van az utasításkészletet megvalósító vezérlőegység (Control Unit) implementálásának (bár a kettő között számos középút létezik):
Néhány új CPU-design is a CPU-n belüli írható RAM-ba vagy flash memóriába fordítja le az utasításkészletet (ilyen a Rekursiv processzor és az Imsys Cjipje),[3] mások egy FPGA-ra (újrakonfigurálható számítás). Egy korábbi példa a Western Digital MCP-1600, ami különálló ROM modullal rendelkezik a mikrokód tárolására.
Egy utasításkészlet-architektúra szoftveresen is emulálható értelmező program segítségével. Természetesen az interpretáció költsége miatt ez lassabb, mint közvetlenül az emulált hardver-eredetin futtatni a programokat – kivéve, ha az emulátor nagyságrenddel gyorsabb az eredeti platfomnál. Manapság általánosan elterjedt gyakorlat, hogy a gyártók az új ISA-kat vagy mikroarchitektúrákat először szoftveres emuláció útján tesztelik és teszik a szoftverfejlesztők számára elérhetővé, még a hardveres implementáció elkészülte előtt.
Gyakran az implementáció lehetőségei visszahatnak az utasításkészletben alkalmazott utasításokra. Például az utasítás-futószalag sok megvalósításában utasításonként csak egyetlen memóriából való betöltés (load) vagy memóriába mentés (store) lehetséges, ami load-store architektúrához (RISC) vezet.
Egy másik példában az utasítás-futószalag megvalósításának korai módozatai az elágazási késleltetési réshez (delay slot) vezettek.
A nagysebességű digitális jelfeldolgozás követelményei ellentétes irányú hatást fejtenek ki – az utasítások egy bizonyos módon való megvalósításának irányába hatnak. Például, a különböző digitális szűrők kellően gyors lefuttatásához egy tipikus DSP MAC utasítását olyan Harvard-architektúrának kell megvalósítania, amely képes egy utasítást és két adatszót egy időben betölteni és rendelkezik egy órajelciklus alatt lefutó szorzás-összeadás (multiply–accumulate) műveletre képes bináris szorzó egységgel.
A számítástechnika hőskorában a memória nagyon drága volt, ezért a programkódnak lehetőleg kompaktnak kellett lennie, hogy elférjen a korlátozott memóriában. Egy adott feladat végrehajtására szolgáló programkód teljes hosszúsága, a „kódsűrűség” is fontos jellemzője volt bármely utasításkészletnek. A magas kódsűrűségű számítógépek gyakran komplex utasításokkal rendelkeztek parametrizált visszatérésekre, ciklusok szervezésére stb. (ezért nevezték el őket utólagosan komplex utasításkészletű, azaz CISC számítógépeknek). Azonban a tipikusabb, illetőleg gyakrabban előforduló CISC utasítások csak összekombinálnak egy egyszerű ALU utasítást (mint pl. „ADD”) egy vagy több memóriában lévő operandus elérésével (különböző címzési módok, mint direkt, indirekt, indexelt stb.) segítségével. Egyes architektúrák megengedik, hogy (az eredményt beleértve) két vagy három operandus is memóriában legyen, vagy olyan funkciók elvégzésére képesek, mint pl. az automatikus mutató-inkrementálás. A szoftveresen megvalósított utasításkészletekben még komplexebb és hathatósabb utasítások találhatók.
A csökkentett utasításkészletű számítógépek (RISC) széles körű elterjedése a gyorsan növekvő méretű memóriaalrendszerek időszakára esett. A RISC-ek feláldozták a kódsűrűséget a hardveres megvalósítás egyszerűsítése érdekében, így a teljesítményt az órajel-frekvencia és a regiszterek számának megnövelésével próbálták elérni. A RISC utasítások tipikusan egyetlen műveletet hajtanak végre, például regiszterek összeadását („ADD”) vagy egy memóriacím tartalmának regiszterbe betöltését („LOAD”); általában fix utasításhosszal dolgoznak, míg egy tipikus CISC utasításkészletben számos olyan utasítás van, ami rövidebb ennél a fix hosszúságnál. A fix hosszúságú utasítások kezelése több okból is egyszerűbb a változó hosszúságú utasításokhoz képest (ennek egyik oka, hogy nem kell külön odafigyelni az utasítások gyorsítótár-vonalon vagy virtuálismemória-laphatáron való átnyúlására[4]), így valamivel könnyebb a sebességre való optimalizálás. Mivel azonban a RISC számítógépek adott feladathoz általában több és nagyobb méretű utasítást (így nagyobb méretű kódot) igényelnek, ezért kevésbé optimálisan használják ki a rendelkezésre álló busz-sávszélességet és gyorsítótár-memóriákat.
A minimális utasításkészletű számítógépek (MISC) olyan veremgépek, ahol csak néhány (16-64) különböző utasítás létezik, így több utasítás kódja elfér egyetlen gépi szóban. Az ilyen architektúrák vezérlői egyszerűen, kevés kapuval megvalósíthatók, így könnyen előállíthatók FPGA vagy többmagos formában. A kódsűrűség a RISC-ével összemérhető, a megnövelt utasítássűrűséget ellensúlyozza, hogy a primitívebb utasításokból több darabra van szükség a feladat megoldásához.
A kódsűrűség javításának egyik lehetséges eszköze a futtatható állományok tömörítése (EXE-tömörítés). Az ezzel kapcsolatos kihívásokkal és korlátokkal matematikailag a Kolmogorov-bonyolultság területe foglalkozik.
Az utasításkészletek csoportosíthatók az utasításokban explicit módon meghatározott operandusok maximális száma szerint.
(A következő példákban a, b és c (közvetlen vagy számított) memóriacímek, míg reg1 és a továbbiak regisztereket jelentenek.)
Mivel egy háromoperandusú utasítás három regiszterének kódolásához sok bitre van szükség, a 16 bites RISC processzorok kivétel nélkül kétoperandusú gépek, ilyenek pl. az Atmel AVR, a TI MSP430 és az ARM Thumb egyes verziói. A 32 bites RISC processzorok általában háromoperandusú gépek, ilyenek a Power Architektúra, a SPARC architektúra, a MIPS, az ARM architektúra és az AVR32 architektúra processzorai. Az utasítások explicit módon meghatároznak egy vagy több operandust (regisztereket, memóriacímeket vagy konstans értékeket). Ezen túl egyes utasítások egy operandust vagy mindkettőt implicit módon tartalmazzák, implicit regiszterként, vagy pl. az által, hogy a verem tetejéhez nyúlnak hozzá. Ha az operandusok egy része implicit módon meghatározott, az utasítás operandusainak száma kisebb lehet a művelet matematikai értelemben vett aritásánál (változószám). Ha a céloperandus explicit módon meghatározza az eredmény címét, az utasítás operandusainak száma nagyobb lehet a művelet aritásánál. Az operandusok tehát vagy az utasítások opkódjában, vagy az utasítást követő értékek vagy címek formájában vannak meghatározva. Egyes utasításkészletekben különböző utasításokhoz különböző számú operandus tartozhat.
LIMS forum content by LIMS forum members is licensed under a Creative Commons Attribution-NonCommercial-ShareAlike 4.0 International License. Based on a work at www.limsforum.com.
